KAPCSOLAT MTA KTI GYIK BELÉPÉS WEBMAIL NYELV VÁLTÓ
CÍMKÉK:

Cikk

Darvas Zsolt

Végtörlesztés helyett
2011. szeptember 19.
A rögzített árfolyamon való végtörlesztés helyett a referenciakamathoz való kötés visszamenőleges előírása méltányosabb, jogilag megalapozottabb, és a végtörlesztést forinthitellel kiváltók számára kedvezőbb lenne.
 
Nagy port kavart a lakossági deviza lakáshitelek rögzített árfolyamon való végtörlesztéséről szóló döntés. Azonban lenne egy előnyösebb alternatíva: visszamenőleges hatállyal a lakossági hitelkamatoknak a referenciakamathoz (LIBOR) való kötése. A múltbeli túlfizetéseket tőketörlesztésként kellene számba venni, és a jövőben is a referenciakamat alapján kellene megállapítani a törlesztést.
 
Egy példa. Ha valaki 2007. januárjában felvett egy 10 millió forint értékű, svájci frank alapú, 20 év futamidejű lakáshitelt, amikor az árfolyam 157 forint, a frank LIBOR 2.2 százalék, és a frank alapú magyar lakáshitelek teljes hiteldíj-mutatója („kamata”) 6.3 % volt, akkor a kezdő törlesztőrészlet 73 ezer forintra rúgott.
 
Ma, amikor egy frank 238 forint és a hitel kamata 7.9 % (bár a LIBOR csak 0.1 %), a tőketartozás forint értéke 13.3 millió és a havi törlesztés 125 ezer forint.
 
A 180-as árfolyamú végtörlesztéskor a tőketartozás 10.1 millió forintra csökkenne. Ha a végtörlesztéshez 9.5 %-os kamattal forinthitelt vesznek igénybe, akkor a havi törlesztőrészlet 104 ezer forint lenne.
 
Azonban ha a hitelfelvétel időpontjában érvényes kamatfelár (4.1 százalékpont a példában) visszamenőlegesen állandó maradna és –mivel időközben a kamatfelárak erőteljesen emelkedtek– minden többletfizetést tőketörlesztésként kell figyelembe venni, akkor a tőketartozás mai forint értéke 11.9 millió és a havi törlesztőrészlet 87 ezer forint. Aki tehát forinthitelből fedezné a végtörlesztést, az ehelyett jobban járna a frankhitel megtartásával visszamenőleges referenciakamathoz kötés esetén.
 
A referenciakamathoz kötés mellett komoly érvek szólnak –terjedelmi okokból nem tudom itt kifejteni– és számos előnye lenne a végtörlesztéssel szemben.
 
Méltányos az adósokkal szemben, hiszen a hitelfelvételkor ismert kamatfelárat kell megfizetniük, de az árfolyamgyengülésből eredő kockázatot, amelyet vállaltak, viselniük kell. Nagyon fontos, hogy a javaslat minden adósra vonatkozna, míg a végtörlesztéssel csak azok tudnak élni, akiknek van megtakarításuk vagy fel tudnak venni hitelt. Sőt azon adósokat is kellene kompenzálni, akik már elő- vagy végtörlesztették a hitelüket.
 
Méltányos a bankokkal szemben, mert az extraprofitot veszi vissza tőlük, de nem kell átvenniük ügyfeleik veszteségét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a bankok valóban nagyon agresszíven terjesztették a svájci frank hiteleket és komoly felelősségük van a jelen helyzet kialakulásában.
 
És méltányos azokkal szemben is, akiknek nincs hitele. Ha az Európai Bíróság a későbbiekben jogellenesnek ítélné a végtörlesztést és kártérítésre kötelezné a magyar államot, akkor ezt minden adófizető –nem csak a lakáshitelesek– adóforintjából kellene teljesíteni. A visszamenőleges referenciakamathoz kötést feltehetően nem találnák jogellenesnek, hiszen a legtöbb hitelszerződés záradéka amúgy is az irányadó nemzetközi pénzpiaci kamatokat említi.
 
Egyébként a Szegedi Ítélőtábla épp a napokban jogerősen is kimondta egy precedens értékű perben, hogy egy konkrét pénzintézet összes egyoldalú szerződésmódosítása, azaz kamatemelése, tisztességtelen volt, így azok három évre visszamenően érvénytelenek. A referenciakamathoz kötés azonban túlmenne ezen: az elmúlt három évben csökkent a LIBOR, ezért a hazai lakáshitel kamatoknak is csökkennie kellett volna.
 
Emellett a javaslat makrogazdasági hatásai is kedvezőbbek lennének, például a forint árfolyama kevésbé gyengülne (amely kímélné a maradó devizahiteleseket, így az államot is), az ingatlanpiacra kisebb hatást gyakorolna, és a bankok kedvét kevésbé venné el a hitelezéstől.
 
A végtörlesztési javaslatot az Országgyűlés rövidesen tárgyalja és talán még nem késő a lehetőségek átgondolása. De a bankvezérek is aludhatnának rá egyet, hogy önként felajánlják a visszamenőleges referenciakamathoz kötést.
 
A szerző a Bruegel Intézet és az MTA KTI kutatója, a Corvinus Egyetem docense.
A cikk a Világgazdaság 2011. szeptember 19-i számában jelent meg.

CÍMKÉK: bankhitel
Kommentek száma: 2
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Hozzászólások

Halpern László

2011. szeptember 20. 08:18
A javaslat a terheket megosztaná az adós és a hitelező között. A kérdés persze az, hogy a megosztás mértékének kiszámításához használt feltevések mivel indokolhatóak. A referenciakamat csökkent, a kamatfelár emelkedett. A javaslat a kamatfelárat a hitelszerződés megkötésekori értéken rögzítené és míg a referenciakamathoz való kötés melletti érvek részleteit nem ismerhetjük meg, a kamatfelár rögzítése melletti érvet megismerhetjük: az mind az adósok, mind a bankok számára méltányos. Miért is? Az adós szempontjából azért, mert csak a hitelszerződés megkötése időpontjában érvényes kamatfelárat kell megfizetnie, míg a bank szempontjából azért, mert ő csak az extraprofitról mond le. Nem értem, hogy a szerződésben vállalt kockázat adósoldali viselése miért is lenne méltánytalan? Hol itt a közgazdasági érv? A kamatfelár emelkedése pedig nem vagy legalábbis nem kizárólag a szerződésben szereplő bank egyoldalú döntésének a következménye. A hipotetikus hitelszerződés időpontja és a mai nap közötti történések indokolhatják a kamatfelár növekedését is. Az extraprofit fogalmával persze könnyen lehet felelőtlenül érvet szállítani a bankokat és a bankszektort egyetemlegesen támadóknak. Az persze más, ha bebizonyítható, hogy az ilyen hitelt nyújtó bank a szerződéskor vagy a módosítási feltételek megfogalmazásánál jogszabályt sértett.
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Darvas Zsolt

2011. szeptember 22. 13:40
Köszönöm a hozzászólást. Sajnos a Világgazdaság által biztosított 4000 karakteres terjedelemben nem lehetett minden érvet kifejteni, ezért szeretnék a hozzászólásra válaszul néhány további érvet felhozni.
 
Kezdem a közgazdasági érvekkel. A fő kérdés, hogy mit gondolunk a kamatfelár közgazdasági tartalmáról azon túl, hogy ennek nyilván fedeznie kell a bank munkadíját és várható profitját. A kamatfelár további része tekinthető egyfajta biztosítási díjnak: a bank felméri a kockázatokat és szétteríti az adósok között. Ezáltal, ha jól mérte fel a kockázatot, akkor hosszú távon a kamatfelár valóban a munkadíját és az elvárt profitot adja az összes hitelszerződést illetően – természeten egyes szerződéseken vesztesége lesz, másokon pedig az átlagos profitot meghaladó nyeresége. Egy biztosítótársaság is így működik: jó időkben az átlagnál magasabb profitra tesz szert, rossz időkben pedig kisebb profitra, vagy kifejezetten veszteséget könyvel el. Azonban a hazai lakossági hitelezésnél nem ez történt: jó időkben a profitot zsebre tette a bank, rossz időben pedig megemelte a jól fizető adósok kamatfelárát és ebből finanszírozza a nem-fizetők veszteségeit. Az is lehet, hogy eredetileg rosszul mérte fel a bank a kockázatokat és valójában a kezdettől fogva magasabb kamatfelár lett volna indokolt – de ha így van, az a bank hibája, mert ha eredetileg magasabb kamatfelárat kért volna, akkor többen nem vettek volna fel hitelt. Mivel egy lakáshitel hosszú futamidejű és a bankok közötti verseny nem elégséges (azaz a hitelkiváltás igen nehézkes, de egyébként szinte minden bank megemelte a felárakat 2008 ősze után), ezért az adósok teljesen ki vannak szolgáltatva a bank egyoldalú szerződésmódosításainak, ami indokolhat állami beavatkozást. Véleményem szerint ezt már a korábban is indokolt lett volna megfontolni, azonban javaslatom számtalan előnnyel rendelkezik az Országgyűlés által rekordgyorsasággal elfogadott előtörlesztési lehetőséggel szemben. 
 
Néhány jogi érv. A legtöbb hitelszerződésben szerepel utalás arra, hogy a hitel kamata megváltozik, ha az irányadó nemzetközi kamatok változnak. A hitelszerződések azonban kellően homályosak a kamatváltoztatást illetően és többnyire nincsen utalás, hogy milyen egyéb tényezőket vesz figyelembe a bank, valamint arra sincsen utalás, hogy milyen módon kell figyelembe venni a nemzetközi kamatok alakulását. A szerződések sablonszerződések voltak, azaz az ügyfél dönthetett, hogy felveszi a hitelt, vagy nem, de az egyes paragrafusokat illetően nem volt alku pozíciója – tehát joggal bízhatott, hogy a kamatok az egyetlen ténylegesen megemlített tényező, a nemzetközi irányadó pénzpiaci kamatok alapján fognak változni. Bizonyosan nem volt utalás a szerződésekben, hogy a kamat megemelésre kerül, ha más ügyfeleken veszteséget szenved a bank, és nem volt utalás a magyar állam csődkockázatára sem.
 
Másrészt a Szegedi Ítélőtábla épp a múlt héten ítélte egy bank elmúlt három évbeli kamatemelését immár jogerősen törvénytelennek és egyidejűleg érvénytelenítette ezen kamatemeléseket (bár a Legfelsőbb Bíróság még vizsgálja az ügyet).
 
Harmadrészt, a prudens hitelezésről szól Magatartási Kódex, amelynek főbb rendelkezéseiből 2010-ben kormányrendelet is született, már tételesen felsorolja, hogy milyen esetekben van egy banknak joga egyoldalúan kamatot emelnie. Három ilyen fő tényező szerepel: a hitelkockázat emelkedése, a forrásköltségek emelkedése és a hitelezés költségeit növelő jogszabályváltozás – az első két tényezővel foglalkozom a továbbiakban.
 
A hitelkockázatról fentebb kifejtettem már közgazdasági véleményemet (t.i. az elején kellett volna helyesen felmérni), de nézzük azért a jogi normát. A kormányrendelet két szempontot említ: az adós kockázatának növekedése és a fedezet értékének számottevő csökkenése. Azonban mindkét esetben kimondja a rendelet, hogy ezek alapján csak akkor indokolt a kamatemelés, ha „a változás a kölcsön visszafizetését jelentős mértékben veszélyezteti”. Kimondja azt is az adós kockázatát illetően, hogy „a pénzügyi intézmény nem módosíthatja a devizában nyújtott és forintban törlesztett hitel kamatának mértékét az ügyfél számára kedvezőtlenül, ha a kölcsön forintban meghatározott összege az árfolyamváltozás miatt emelkedik”, a fedezet értékének csökkenéséről pedig azt mondja, hogy ebben az esetben „a pénzügyi intézmény nem módosíthatja a kamat mértékét az ügyfél számára kedvezőtlenül, ha a fogyasztó nem esett 30 napon túli fizetési késedelembe”. Én ebből azt olvasom ki, hogy olyan ügyfeleknél, akik nem estek késedelembe és a munkahelyük megmaradt, nem lehet kamatot emelni. Ez természetesen csak a 2010-es hatálybalépést követően kötelező jogi előírás – de ha ezen elveket a bankok és a döntéshozók kölcsönösen elfogadhatónak tartották 2010-től kezdve, akkor nehéz indokokat találni, hogy a megelőző két évre miért lennének ezen elvek helytelenek. Természetesen, ez a kamatemelés ellen szól, de nem teszi feltétlenül kötelezővé a kamatcsökkentést az irányadó nemzetközi kamatok csökkenésekor.
 
 
A forrásköltségről is felsorolja a rendelet, mit lehet pontosan figyelembe venni, és ezek között nem szerepel a magyar állam csődkockázatának (CDS) emelkedése, amelyre a bankok előszeretettel hivatkoznak. Megjegyzem, hogy például Görögországban ma is 5 százalék körüli a lakáshitelek kamata, miközben a másodpiaci állampapírhozam 25-40 százalék közötti a futamidőtől függően, azaz nem minden országban árazzák az állami csődkockázatot a lakáshitelekben.
 
Emellett egy fontos közgazdasági érvet is szeretnék felhozni a forrásköltséggel kapcsolatban, amely azon magyarországi bankokra vonatkozik, amelyek egy euróövezeti anyabank leánybankjai. Ezeknél nem az anyabank-leánybank közötti transzfer kamat számít, hiszen ez lényegében csak profitátcsoportosítás a bankcsoporton belül, hanem a bankcsoport külső forrásköltsége. Márpedig az Európai Központi Bank korlátlan likviditást nyújtott az euróövezeti bankoknak egy százalék körüli kamaton, és csereügyletek segítségével lehetővé tette az euró svájci frankra váltását. Természetesen az euróövezeti anyabank nélküli bankok, mint például az OTP és az FHB, indokolhatóan magasabb forrásköltséggel néztek szembe, de ők vannak kisebbségben.
 
Mindezek miatt úgy gondolom, hogy javaslatom mind közgazdasági, mind jogi szempontból erős alapokon áll.
 
Viszont máshonnan kaptam egy olyan észrevételt, amely komoly megfontolást igényel. Több adósnak csökkent az irányadó nemzetközi pénzpiaci kamatok feletti felára főként 2006-ig; ezt követően viszonylag stabilak voltak a felárak 2008 őszéig. Így ezen adósok, nem biztos, hogy jól járnánk a javaslatommal – bár az sem biztos, hogy rosszabbul járnának. A javaslatom fő célja nem az adósok mindenáron való segítése volt (például ezért is írtam azt, hogy az adósok tudatosan vállalták az árfolyamkockázatot, így ettől nem kellene őket utólag mentesíteni), hanem egy korrekt helyzet visszaállítása. Azonban a törvényhozóknak az előtörlesztéssel célja volt (egyebek mellett) a lakosági-banki tehermegosztás elősegítése és a nehéz helyzetű adósok segítése is. Ha ezt a célt is figyelembe vesszük, akkor talán egy olyan megoldás jöhet szóba, amely a 2007. január-2008. augusztus időszakban kialakult átlagos kamatfelárat rögzíti 2008. szeptemberétől kezdve.
 
Persze ezen fejtegetések már lehet, hogy csak intellektuálisan érdekesek, hiszen az Országgyűlés 2011. szeptember 19-én meghozta a döntését.
Előzmény: (Halpern László, 2011. szeptember 20 08:18:00.)
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Intézményünk országos és
nemzetközi hálózati kapcsolatát
az NIIF program biztosítja
MTA - Magyar Tudományos Akadémia MTA
Magyar Tudományos Akadémia
 
Utolsó módosítás:
2018-03-14 11:16:49