KAPCSOLAT MTA KTI GYIK BELÉPÉS WEBMAIL NYELV VÁLTÓ
CÍMKÉK:

Cikk

Németh György

Az implicit államadósságról – egy interjú kapcsán
2011. november 11.
Surányi György interjút adott egyik napilapunknak (Népszabadság, október 31., 9.o.), melyben az Európai Unió és benne Magyarország gazdasági problémáit tekintette át. Az interjúalany higgadt és tárgyilagos volt, távol az oly gyakran tapasztalható „mondom a tutit” mentalitástól, sőt még a társadalmi katasztrófa veszélyére is figyelmeztetetett, ami nem is oly régen közgazdász körökben a gyengeség jelének számított, vagy egyenesen a populizmus vádját vonta magára. A világ azonban változik, s még nagy idők tanúi is lehetünk.
 
De nem dicsérni jöttem Surányit, hanem interjújának egy elméleti jelentőséggel bíró szálát venni górcső alá. Azt, mely az implicit (nyugdíj-)államadósságra vonatkozik.
 
Surányi a következőket mondja: amennyiben eltekintenénk a nyugdíjrendszer második pillérének kvázi-felszámolásának tulajdoníthatóan a költségvetésbe befolyt pénzektől, akkor az idei (2011) év államháztartási hiánya jelentős romlást mutatna. De ettől sem az Eurostat, sem az OECD, sem az IMF statisztikai rendszere nem tekint el, s így e nyilvántartások az egyenleg tovább javulását mutatják. Ez azért történhet, mert mindegyik szóban forgó és használatban lévő statisztikai rendszer „a magán-nyugdíjpénztári reformokat büntette, a piacok meg nem tudnak különbséget tenni explicit és implicit államadósság között. Most fordul a kocka. Ahogy a rendszer felszámolódik, a piacok indokolatlanul jutalmazni kezdenek.” E kérdés oly fontos, hogy az interjúvolt az interjú második felében visszatér rá: „a piac és az elemzők többsége majdnem teljesen átsiklik az implicit államadósságon, vagyis a jövőre vonatkozó állami kötelezettségvállalásokon. E ponton érdemes visszatérni a nyugdíjrendszer átalakítására. A magánpénztári megtakarítások visszaterelése az állami szférába külön vita tárgya lehetne, magam azon a véleményen vagyok, ha önkéntes alapon megy végbe, akkor több érv szól a visszaállamosítás, a visszalépés mellett. Ugyanakkor makroökonómiai értelemben ez akkor lenne helyes döntés, ha a visszaáramló vagyon teljes mértékben az államadósságot mérsékelné. Ha nem ez történik, akkor az állam explicit és implicit adóssága együttesen nemhogy nem csökken, hanem növekszik. Mert ha folyó kiadásra használjuk el a nyugdíjra félretett összegeket, és a nyugdíjfizetés teljes kötelezettsége az állam nyakába szakad, akkor az állam jövőbeli terhe a magánpénztárból visszatérők majdani nyugdíjának kifizetési kötelezettségével gyarapszik, miközben az államadósság most nem csökkent annyival, mint amennyivel korábban emiatt növekedett. Összességében tehát romlott a helyzet. Ahhoz, hogy viszonylag korrekt elemzését adjuk az állam eladósodásának, szükség lenne egy radikális átalakításra a statisztikai rendszerekben, aminek nyomán az explicit és az implicit … adósságot is megfelelő súllyal lehet figyelembe venni.”
 
A fenti gondolatmenet néhány ponton hibás, a hiba részben „belül”, részben „kívül” van; belül: logikai hiba, kívül: a kormány tervei – már amennyit erről tudni lehet, de a cölöpök kétségtelenül le vannak verve – teszik hibássá. Az alábbiakban ennek bizonyítására teszek kísérletet.
 
(1)
 
Az első állítás: államháztartást számba vevő használatos statisztikai rendszerek büntették a „magán-nyugdíjpénztári reformokat”. Surányi szerint rosszul tették. Szerintem jól tették.
 
Hogy miért tették jól, ahhoz nyugdíjszakmai és makrogazdasági szempontból meg kell érteni a „magán-nyugdíjpénztári reformokat”. Nyugdíjszakmailag egy járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) rendszer járulékkal meghatározottá (Defined Contribution, DC) alakítása történik. Az utóbbiban a majdani nyugdíj mértékét csak és kizárólag a befizetett járulék, annak kamatozása, az így felhalmozott összeg, valamint nyugdíjba menetelkor a még várható hátralévő élettartam határozza meg. A nyugdíj tehát közgazdasági értelemben halasztott fogyasztás, azzal színezve a képet, hogy míg a nyugdíjcélú megtakarítás egyéni, de a megtakarítást az egyén generációja kollektíven fogyasztja el. (Sokkal cizelláltabb megfogalmazást is tudnék adni, de ettől most eltekintenék.) Ezzel szemben a DB rendszerben a nyugdíj mértéke a nyugdíjképlettől függ, melynek egyéntől függő inputja a szolgálati idő, a járulékköteles kereset stb. Lehet benne szinte minden, két dolog kivételével: a nyugdíjba menetelig felhalmozott összeg és a nyugdíjba menetelkor várható élettartam.
 
A „magán-nyugdíjpénztári reform” makrogazdasági értelemben azt jelenti, hogy a DB-nyugdíjrendszert tőkésítéssel alakítom DC-vé. A tőkésítés pedig lényegében egyetlen feladatot végez el: a befizetett járulékok kamatozásának meghatározását a piacra bízza. E kettő együttese a „magán-nyugdíjpénztári reform”, melynek során úgy határozzuk meg az implicit nyugdíj-államadósság nagyságát, hogy explicitté tesszük. Ez utóbbi azonban súlyos makrogazdasági hiba, mivel – ceteris paribus – növeli az ország pénzügyi sebezhetőségét.  Tehát jogosan vagyunk büntetve (amivel nem állítom azt, hogy az államháztartás számbavételi statisztikáival minden rendben lenne). De nem lennénk jogosan büntetve, ha végrehajtanánk „magán-nyugdíjpénztári reform” első lépését: DB-nyugdíjrendszerünk DC-vé alakítását, de nem hajtanánk végre a második lépést: a befizetett járulékok kamatának tőkésítéssel történő piacra bízását, hogy elkerüljük az ország pénzügyi sebezhetőségének növekedését. Ha nincs tőkésítés, nincs piac, ha nincs piac, nincs piaci kamat – ezért ki kell találni egy „művi” kamatot. Javaslatom egy állampapír-index. Vagyis a magán-nyugdíjpénztárak helyett (vagyis tőkésítés helyett) az állam vezeti az egyéni számlákat és a befizetett járulékokat az állampapír-indexszel kamatoztatja. Ez a helyzet gyakorlatilag azonos volna azzal, hogy a magán-nyugdíjpénztárak kizárólag államkötvényt vásárolnak és működési költségük közel nulla. Az állam pedig nem csupán explicit államadósságát hozza nyilvánosságra, hanem az egyéni számlák összértékét – azaz implicit (nyugdíj-)államadósságát is. A (makro)gazdaságpolitika pedig az explicit+implicit államadósság GDP arányának csökkentését tűzné ki célul.
 
Másképp fogalmazva: a „magán-nyugdíjpénztári reform” makrogazdasági szempontból azért volt súlyos hiba, mert az állam implicit adósságát csökkentette, miközben az ország pénzügyi sebezhetőségének csökkentése az explicit államadósság csökkentését kívánta volna meg. Mert ha az állam választhat, hogy erőfeszítéseit az implicit vagy az explicit adósságát csökkentésére fordítsa, akkor minden makrogazdasági érv amellett szól, hogy az utóbbira. Az implicitet meg hagyja ott, ahol van, de akár az is elképzelhető volna, hogy explicit adósságainak egy részét konvertálja implicitté. (De ez már makrogazdasági sci-fi.)
 
(2)
 
Második állítás: „ha önkéntes alapon megy végbe, akkor több érv szól a visszaállamosítás, a visszalépés mellett.”
 
Nem pontos. Ha az állam 2010 késő őszén a pénztártagoknak azt a választási lehetőséget kínálja, hogy ő majd továbbvezeti az egyéni számlát és azon az állampapírok hozamát írja jóvá, miközben e konstrukció működési költsége gyakorlatilag nulla, akkor bizonnyal nagyon sokan választották volna a biztos, minimálisan 2-3 reálszázaléknyi hozamot, s nem maradnak költségfaló, alacsony hozamteljesítményű magán-nyugdíjpénztárukban. Ekkor – ceteris paribus – a visszalépők behozott tőkéjével csökkent volna az explicit államadósság (viszont ugyanannyival nő az implicit) és csökkent volna az államháztartási hiány is. De ha netán az állam hatalmi szóval mondja ki, hogy ezentúl ő vezeti az egyéni számlákat (még nagyobb mértékben csökkentve az explicit államadósságot és az államháztartási hiányt) és azon ő az államkötvényekével azonos hozamot ír jóvá, abba is – némi morgás után – mindenki belenyugodott volna. Mert az ajánlat végül is korrekt.
 
De a kormány ajánlata nem volt korrekt. A közutálatnak örvendő DB-elven működő állami pillérbe való visszalépésre kényszerítette a pénztártagokat azzal, hogy aki nem így tesz, az elveszíti arányos állami nyugdíját. Ahelyett, hogy egy korrekt állami DC-nyugdíjrendszert hozott volna létre.
 
Surányi állítása: „ha önkéntes alapon megy végbe, akkor több érv szól a visszaállamosítás, a visszalépés mellett.” Ezzel szemben minden érv a visszaállamosítás (értsd: explicit államadósság implicitre cserélése) mellett szól, még akkor is, ha a visszalépés kötelező – feltéve, hogy az állam korrekt ajánlatot tesz a pénztártagoknak. Tudjuk, nem tett. Ha tett volna, akkor jobban járt volna az állam (csökkent volna pénzügyi sebezhetősége), jobban jártak volna a jövendő nyugdíjasok (nőtt volna nyugdíjuk). Egyedül azok járnak rosszabbul, akik a magán-nyugdíjpénztárakat működtetik.
 
(3)
 
Surányi azt mondja, hogy a második pillér felszámolása „makroökonómiai értelemben … akkor lenne helyes döntés, ha a visszaáramló vagyon teljes mértékben az államadósságot mérsékelné. Ha nem ez történik, akkor az állam explicit és implicit adóssága együttesen nemhogy nem csökken, hanem növekszik. Mert ha folyó kiadásra használjuk el a nyugdíjra félretett összegeket, és a nyugdíjfizetés teljes kötelezettsége az állam nyakába szakad, akkor az állam jövőbeli terhe a magánpénztárból visszatérők majdani nyugdíjának kifizetési kötelezettségével gyarapszik, miközben az államadósság most nem csökkent annyival, mint amennyivel korábban emiatt növekedett. Összességében tehát romlott a helyzet.”
 
Az lett volna az elegáns és makrogazdasági értelemben a leghelyesebb megoldás, ha az összes nyugdíjpénzt az explicit államadósság csökkentésére költik, csökkentve egyúttal – ceteris paribus – hosszú időre előre az államháztartási hiányt, miközben az egyéni számlákat továbbvezeti az állam, s azok úgy kamatoznak, mint az államkötvények. 
De nem ez történt.
 
Történt viszont, hogy a kormány kijelentette: nyugdíjra – legalábbis a nem túl távoli jövőben – csak az fizethető ki, amit e célra befizetnek; másképp: „saját lábára állítjuk a nyugdíjrendszert”. Kádár János stílusában: „a krumplileves legyen krumplileves, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer legyen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer”.
 
Öregedő társadalom esetén egy biztosításmatematikai értelemben korrekt, járulékkal meghatározott nyugdíjrendszer bevételei mindig alulmúlják a kiadásait.
 
Vagyis – ha szemeinket a kormány által nyilvánosságra hozott elképzelésekre is vetjük, akkor – Surányi téved: összességében nem romlik a helyzet. Sőt éppen most jutottunk el oda, hogy minden aggály elhárul, kormányunk az idők végezetéig szóló érvénnyel megold egy makrogazdasági problémát. Ha nyugdíjrendszerünk saját lábán áll, vagyis per definitionem felosztó-kirovó, akkor a piacnak nem is kell megtanulnia különbséget tenni explicit és implicit államadósság között, mert az implicit államadósság fogalma ugyan létező marad, de az általa okozott probléma megszűnik, mert a kifizetendő nyugdíjak fedezete mindig – per definitionem – rendelkezésre áll. Ha egyik évről a másikra, mondjuk, felére esnek a nyugdíjjárulék-bevételek, akkor felére esnek majd a nyugdíjak is. Ilyen egyszerű.
 
Az implicit (nyugdíj-)államadósság terminus technicus magában rejt egy képzetet. E képzet szerint a hatályos jogszabályok szerint kell megállapítani, majd időről-időre indexálni, majd halálig folyósítani a nyugdíjakat, mit sem törődve azzal, hogy a felosztó-kirovónak nevezett nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai miképp alakulnak. Ha e kettő nagyon eltér, azt a következő generáción „verik le”. A kormány rigorózus felosztó-kirovó definíciója megköveteli a fenti képzettel való szakítást – csak éppen még nem jutottak el erre a felismerésre.
 
Nézzük, hogy mi történik. Tegyük fel, hogy van egy biztosításmatematikailag korrekt állami nyugdíjrendszerünk, melyben a majdani nyugdíj mértékét a befizetett járulék, annak kamatozása, az így felhalmozott összeg, valamint nyugdíjba menetelkor a még várható hátralévő élettartam határozza meg, az indexálás során pedig tekintetbe veszik a várható élettartam és a kamatok alakulását. Vagyis van egy járulékkal meghatározott (DC) nyugdíjrendszerünk. Ha a társadalom öregszik, akkor a kifizetések meghaladják a befizetéseket, de ha a termékenységoldali öregedés nem túl nagy (a teljes termékenységi ráta, a TFR, mondjuk 1,6-1,7 felett van), akkor ez kibírható. A kormány azonban nem akar semmit „kibírni”, inkább azonnal beáldozza a rendszer korrektségét. Ez úgy értelmezhető, hogy az állam a nyugdíjakra kivett egy rejtett, nem látható úgynevezett öregedési adót. Erről az adóról nem dönt a törvényhozás, ez a dolgok logikájából ered. Amikor a kormány felszámolta a második pillért, azt az állam és polgárai számára is előnyös módon, politikai konszenzust elérve tehette volna. Csakhogy volt még egy titkos célja is: kivetni az öregedési adót, Egy olyan adót, melyről senki sem tudja, hogy létezik. Még a kormány sem.
 
Marx mondta erre: „Nem tudják, de teszik.”
 

Kommentek száma: 2
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Hozzászólások

Simonovits András

2011. november 14. 16:40
Ismert, hogy a Horn-kormány 1998. elején bevezette a (kötelező) magánnyugdíj-rendszert, és a II. Orbán-kormány 2010 végén kivezette azt. Surányi György egy interjúban nemrégiben azt mondta, hogy önmagában a magánnyugdíj-rendszer kivezetése nem lett volna bűn, de a kivitelezés erőszakos módja elfogadhatatlan. Surányi érvelése azon alapul, hogy az átmeneti országokban végrehajtott „strukturális nyugdíjreformok” a magánnyugdíj-pillér részére egyszerűen kihasítottak egy részt (kb. ¼-et) az addigi tisztán tb-nyugdíjrendszerből, és az így ideiglenesen (pár évtizedre) kieső nyugdíjbevételeket költségvetési deficitből fedezik. Így ugyan csökkent az állam implicit nyugdíjadóssága, de ugyanannyival nőtt az explicit adóssága. Egyes országok képesek (Szlovákia) voltak annyira korlátozni egyéb közösségi kiadásaikat, hogy az átalakítási költség belefért a megengedett 3 százalékos költségvetési hiányba, mások (például Magyarország) viszont képtelen volt erre. A válságkezelés igényelte anticiklikus politika különösen kiélezte e feszültségeket, és több volt szocialista országban átmenetileg lecsökkentették vagy felfüggesztették a magánnyugdíj-átutalásokat.
 
A továbbiakban maradjunk Magyarországnál. Ha a statisztikai hivatalok és nyomukban a piacok elfogadták volna ez az átalakítással járó megnövekedett költségvetési hiányt, akkor egy ilyen reform semleges lett volna, de nem fogadták el, és emiatt káros volt. A magyar visszaalakítás is önmagában semleges, de ezt a statisztikai hivatalok, és nyomukban a piacok jutalmazták, és ez hasznos… lett volna, ha a visszalépés is olyan korrekt lett volna, mint a beléptetés; és a GDP durván 11 százalékát kitevő magánnyugdíj-vagyon jelentős része nem esett volna áldozatául a Fidesz akcióinak, hanem szakszerűen az explicit államadósság csökkentését szolgálta volna. (Egyébként nagyjából ez az én véleményem is.)
 
Németh György az interjúhoz fűzött véleményében finomítja ezt a véleményt, és helyesen megállapítja, hogy a nyugdíjrendszerek gyakorlatában az implicit államadósság sokkal ingatagabb, mint az explicit. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a 13. havi nyugdíj megszűntetésével, az indexálás megváltoztatásával és a nyugdíjkorhatár fokozatos emelésével gazdaságilag milyen könnyen csökkentette a Bajnai-kormány durván 30 százalékkal a jövőre vonatkozó nyugdíjígéreteket, azaz az implicit államadósságot. De ilyen radikális csökkentések csak olyan országban lehetségesek és szükségesek, amelyben a politikusok szabadon etethetik a választókat 13. és 14. havi nyugdíjak ígéretével, csökkentett tb-járulékkal és kedvezményes nyugdíjazással.
 
A téma kapcsán Németh György ismét előadja tervét (amelyet egyébként tőle függetlenül – komolyan írom – a Nobel-díjas Modigliani is felfedezett): meg kellene szabadulni az ide-oda tologatható tb-nyugdíjaktól, és be kellene vezetni egy olyan tb-nyugdíjrendszert, amelyben minden tb-befizetés az állampapírok hozamával kamatozik. Ekkor megszűnne az explicit és az implicit államadósság különbsége, és minden a helyére kerülne.
 
Azt hiszem, hogy logikai vonzereje ellenére a terv hibás. Hibás, mert nem számítja ki, mibe kerülne a társadalomnak egy ilyen rendszer bevezetése (ti. egy normális gazdaságban az állampapírok reálkamatlába jóval nagyobb, mint a tb-rendszer implicit reálhozama, amely durván a termelékenység és a népesség növekedési ütemének az összege). És hibás, mert eltekint attól, hogy egy ilyen rendszerben a bajban levő kormányok mindent megtennének azért, hogy mesterségesen lenyomják az állampapírok hozamát. Furcsa módon ezt teszi a jelenlegi brit és amerikai kormány – egyelőre a magánpénztárakkal, amelyeknek erősen javallott gyorsan inflálódó állampapírokat venni.
 
Nem szóltam még az öngondoskodásról. Ez valóban csodákat tehet, de csak akkor, ha a kormányok nem az agyontámogatott önkéntes pénztárakat segélyezik, hanem az embereket ügyes noszogatással ráveszik, hogy különösebb támogatás nélkül is takarítsanak meg hosszú távú nyugdíjszámlákon.
 
Egy szó, mint száz: a nyugdíjrendszer bajaira nincs egyszerű megoldás. Nem érdemes különböző kozmetikai műtétekkel (névleges magánosítással, állampapírosítással stb.) próbálkozni. Tisztelt kormányok! Legyenek józanok, ötvözzék ügyesen a korhatáremelést, a jutalmazást és a büntetést, és óvatosan nyissanak teret a valódi öngondoskodásnak.
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Németh György

2011. november 17. 11:00
Nagyon megtisztelő, hogy Simonovits András hozzászólásában  nevemet összekapcsolta Franco Modiglianiéval, aki – mint írja és erről magam is tudomással bírok – évtizedekkel ezelőtt elejtett egy olyan megjegyzést, melyet továbbgondolva oda juthatunk, hogy az aktívak (és foglalkoztatójuk) által az állami-társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe fizetett járulékot azonos kamat illeti meg, mint az állam piaci hitelezőit. Mert a járulékfizetés végtére is nem egyéb, mint az állam hitelfelvétele, amire azért kényszerül – illetve az aktívakat azért kényszeríti hitelnyújtásra –, hogy aktuális nyugdíjfizetési kötelezettségének eleget tegyen, s melyet majd nyugdíj (életjáradék) formájában fizet vissza. De – hangsúlyozom – nincs egyébről szó, mint egy elejtett megjegyzésről, melyből nem született nyugdíj-elmélet (pedig születhetett volna), de ha netán született is, az ismeretlen maradt, nem került a közgazdaság-elmélet főáramába (a nyugdíj-közgazdaságtanéba se). Mindenesetre az 1997-es magyar nyugdíjreform „bibliájául” szolgáló Averting the Old Age Crisis-t író világbanki csapat nem hallott róla, az ő gondolkodásukat az állami versus magán, felosztó-kirovó versus tőkefedezeti stb. ellentétpár uralta. Az ezredforduló idején, a saját nyugdíjreformjukkal bíbelődő svédek közel álltak Modigliani felfedezéséhez, mert rájöttek arra, amire a Világbank néhány évvel előttük nem: egy nyugdíjrendszer anélkül is lehet járulékkal meghatározott (DC), hogy tőkefedezeti (Funded, vagy Fully Funded, FF) lenne – vagyis eszmei járulékmeghatározott (Notional Defined Contribution, NDC), amit a nem túl nagy közgazdasági fantáziával megáldottak eszmei tőkeszámlásnak fordítanak és azon élcelődnek, hogy az eszmei tőke fából vaskarika. De a svédek is ragaszkodtak ahhoz, hogy nyugdíjrendszerük „felosztó-kirovó módon finanszírozott” legyen, így a folyó bevételekből számítják az egyéni számlák kamatát (ez az elhíresült svéd modell). Ezzel Modigliani ejtve. De Modigliani önmaga hajdani megjegyzését is ejtette, annak ugyanis nyoma sincs például Arun Muralidhar-ral közösen írt könyvében (Rethinking Pension Reform. Cambridge University Press, 2004. 247.p.)[1]
 
Tervem Simonovits szerint hibás, mert nem számítom ki, hogy az mibe kerül(ne) a társadalomnak, miközben nyilvánvaló, hogy „az állampapírok reálkamatlába jóval nagyobb, mint a tb-rendszer implicit reálhozama, amely durván a termelékenység és a népesség növekedési ütemének az összege”. Egyrészt nagyon távol vagyok attól, hogy „tervem” legyen, csupán a történések közgazdasági tartalmát próbálom megérteni (lefejtve róla a politikai kommunikációt), másrészt kétségtelen, hogy öregedő társadalom és majdhogynem stagnáló gazdaság esetén, amilyen a miénk, az sokba kerül. A kérdés azonban az: nyugdíjrendszerünk biztosításmatematikailag korrekt-e, avagy sem? Én a nyugdíjrendszert úgy fogom fel, mint azon intézményt, melynek feladata a fogyasztás halasztását – az aktív korban egyéni szinten megkeresett jövedelem egy részének nyugdíjas korban való generációs szintű felélését – lehetővé tenni. A nyugdíjrendszer feladata felfogásomban technikai. Nem lehet tekintettel arra, hogy a nyugdíjrendszer (a gazdaság) alatt összezsugorodik a társadalom.
 
Öregedő (és alig növekvő gazdaságú) társadalom nyugdíjrendszere esetén a kérdés úgy szól, hogy a ma járulékfizetője, a jövő nyugdíjasa fizet egy speciális – úgynevezett öregedési – adót. Az adó nagysága a biztosításmatematikailag korrekt és a tényleges, felosztó-kirovó nyugdíjrendszer által kínált nyugdíj közötti különbsége által meghatározott. Vagyis hogy a társadalomnak „ne legyen drága”, ezért beszed egy adót, amiről mi nem is tudunk. Ezzel szemben azt az alternatívát kínálom, hogy legyen biztosításmatematikailag korrekt nyugdíjrendszerünk – azon az áron, hogy magasabbak az adók. És most tekintsük el attól a szélsőséges esettől, hogy elfogy a(z adófizető) magyar.
 
Simonovits András attól fél, hogy „egy ilyen rendszerben a bajban levő kormányok mindent megtennének azért, hogy mesterségesen lenyomják az állampapírok hozamát.” Ha esetleg létrejönne egy „ilyen” rendszer – a fejleményekből sejthetően kormányunk ezt a hibát nem kívánja elkövetni –, akkor az állam/a kormány/a törvényhozás többsége nyilvánvalóan a piaci állampapír-hozam mértékének megállapítását manipulálná (a számítási mód, a „képlet” meghatározásával).
 
De a konzekvencia másképp is levonható. Kormányunk egyik fő ígérete, hogy megállítja a népességcsökkenést (pontosabban: a termékenységet minél közelebb tornázza a bűvös 2,1-hez). Az ígéret teljesülésének elmaradása a mindenkori kormány számára legnagyobb gondot éppen a biztosításmatematikailag korrekt nyugdíjrendszer léte esetén jelentene, ami nagyon erőteljes ösztönzést jelentene pronatalista népesedéspolitika folytatására és folyamatos megújítására. Ha azt mondjuk, hogy nyugdíjrendszerünk felosztó-kirovó, akkor ez az ösztönzés nem létezik; a népesedési helyzet romlását megfizetettjük majd a néppel – biztosításmatematikailag inkorrekt nyugdíjrendszer formájában.
 
Befejezésül szólnom kell az öngondoskodásról, melyről hallva – ez szakma szerte ismert – ideges rángatózás vesz erőt rajtam. A járulékfizetés – történjék bár az államnak – ugyanis öngondoskodás. A probléma az, hogy vagy kevés járulékot, vagy túl magas öregségi adót fizetünk, vagy járulékunk jó részét az állam újraosztja.
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Intézményünk országos és
nemzetközi hálózati kapcsolatát
az NIIF program biztosítja
MTA - Magyar Tudományos Akadémia MTA
Magyar Tudományos Akadémia
 
Utolsó módosítás:
2018-03-14 11:16:49