KAPCSOLAT MTA KTI GYIK BELÉPÉS WEBMAIL NYELV VÁLTÓ
CÍMKÉK:

Cikk

Oblath Gábor

Ki, miben felelős? Észrevételek Surányi György diagnózis- és terápia-kritikájához
2010. március 17.
 Surányi György Téves diagnózis, téves terápia címmel megjelent írása nemcsak a szakmán belül, hanem azon kívül is nagy érdeklődést keltett. Az érdeklődés érthető, hiszen a korábbi jegybankelnök „a jegybankot” tette felelőssé a hazai gazdaság 2008 őszén megtapasztalt sebezhetőségéért, a nemzetközi válság következményeinek félreértéséért és félrekezeléséért. A vitairattal szemben többen, több oldalról fejtették ki ellenvetéseiket (lásd Karvalits Ferenc, Felcsuti Péter, Pete Péter és Róna Péter reakcióját.). Észrevételeimben nem foglalkozom az írás szélesebb (nem szakmai) kontextusával és a vita további hullámaival (lásd Bánfi Tamás, Vizvári Béla, Kun János cikkét). Mondandómat néhány olyan kérdésre korlátozom, amely az eszmecserében az indokoltnál csekélyebb figyelemben részesült, vagy amelyről az írást vitató kollégákétól eltér a véleményem.[1]
Ki, mit lát a képen?
Az alábbi képet kétszer érdemes megnézni. Először úgy, hogy nem tudjuk a címét. Mit látunk rajta?
 
  
 
Most pedig úgy nézzük meg, hogy tudjuk: a kép „Az MNB allegóriája” címet viseli.[2] A legtöbben valószínűleg mindkét esetben ugyanazt látják. Ellenszenves, hajlíthatatlan inkvizítor, ruhátlan fiatal lány, nyugalmat és méltóságot tükröző vízesés egyaránt látható a képen (és sok más is belelátható), de ha valaki úgy tekint rá, hogy az csak taszító lehet, akkor annak is fogja látni.
Surányi György évek óta mondja és írja, hogy szerinte rossz úton jár a monetáris politika. De ha ezzel a háttérrel vizsgálja az MNB felelősségét a nemzetközi válság hazai következményeiért, akkor azzal is számolnia kell, hogy a jegybankra vonatkozó előzetes ítéletei túlságosan is befolyásolhatják következtetéseit. Így a képből csak az inkvizítort látja, és rejtve marad a vízesés (a vonzó lányról nem is szólva).
 
A felelősség kérdése
Felcsuti Pétertől és Pete Pétertől eltérően, nem látok problémát abban, hogy Surányi György felveti a jegybank felelősségének kérdését. Pete gunyorosan, Felcsuti komolyan érvelve utasítja el a felelősség firtatását, főként arra hivatkozva, hogy a nemzetközi válságot senki nem láthatta előre. Ez persze igaz, a jövőre vonatkozó tanulságok leszűréséhez mégsem lehet megkerülni a kérdést: az MNB és a mások által meghozott (vagy elmulasztott) döntéseknek volt-e szerepük abban, hogy Magyarországot sok más országnál rosszabb helyzetben érte és kedvezőtlenebbül érintette a nemzetközi krízis? Ennek fényében vetődnek fel a további kérdések.
 
A jegybank „alapvetése”
Rendes körülmények között, normál üzletmenetben a jegybanki döntéshozók nem tudnak mit kezdeni (és nem is kell bármit kezdeniük) azokkal a bírálatokkal és javaslatokkal, amelyek eleve elutasítják az MNB „monetáris politikai alapvetését” (ezek Karvalits Ferenc szavai). Az alapvetés az inflációs célkövetésnek nevezett monetáris politikai keret, amelyben kitüntetett szerepe van annak, hogy az inflációs kilátások milyen irányban és mennyire térnek el a kormánnyal közösen kitűzött inflációs céltól. A jegybanki döntéshozók főként ebben a keretben értelmezik a makrogazdasági folyamatokat, ennek összefüggéseit szem előtt tartva hozzák meg az alapkamatra vonatkozó döntéseiket, és erre hivatkozva kommunikálnak a gazdaság – kitüntetetten a pénz- és tőkepiacok – szereplőivel. Ha olyan döntéseket hoznak, amelyek ebből a keretből kilógnak, és nincs nagyon világos magyarázat/jelzés arról, milyen specifikus tényezők okozták az eltérést, akkor a jegybanki politika következetlennek és követhetetlennek mutatkozik. Ezt pedig a pénzügyi piacok megbüntetik: az árfolyam gyengül, az állampapírhozamok emelkednek, és az állami nemfizetés elleni biztosítás ára (ez a bizalomhiány egyik fontos fokmérője) magasabb lesz.
Rendes körülmények között tehát lehet ugyan próbálkozni a jegybankárok jobb/más belátásra térítésével (lásd pl. Surányi 2007-ben megjelent cikkét), de aligha érhet célt a monetáris politika alapjainak megkérdőjelezése: a döntéshozók, ha akarnának, akkor sem tudnak ebből a keretből kilépni. Ahhoz, hogy komolyan megfontolják, revízióra, kiegészítésre szorulnak-e a monetáris politika alapjai és keretei, súlyos megrázkódtatásnak kell bekövetkeznie. Ez most megtörtént: a nemzetközi válság új helyzetet teremtett. A közgazdaságtant és a gyakorlati gazdaságpolitikát művelők világszerte önvizsgálatba kezdtek – sokan, sokhelyütt igyekeznek végiggondolni, hogy feltevéseikben, módszereikben, gondolkodásmódjukban mi lehetett a baj, továbbá milyen tévedések, melléfogások történhettek a rendelkezésükre állt információk értelmezésében és értékelésében. Az ilyen típusú önvizsgálat friss és számomra rokonszenves példája Oliver Blanchard és IMF-es szerzőtársainak a makrogazdasági politika újragondolásáról szóló írása. A fő kérdésük így szól: miben tévedtünk?
 
A jegybank és a kereskedelmi bankok
Surányi György írása számomra két okból keltett csalódást. Egyrészt néhány fontos szakmai üzenetét – amelyre most a szokásosnál nagyobb lett volna a fogadókészség – úgy sikerült a jegybank általános, és csupán kis részben megalapozott elmarasztalásába becsomagolnia, hogy azokat csak nagy erőfeszítéssel lehet a vádakból kihámozni. Másrészt az egyik vezető kereskedelmi bank elnökeként azzal teremthetett volna igazán erős fedezetet a jegybank felelősségének elemzéséhez, ha a magyar gazdaság sérülékenységéért viselt felelősség kérdését a kereskedelmi bankokra nézve is alaposan megvizsgálja. Valahogy úgy, mint Blanchard et al.: „mit gondoltunk, tettünk rosszul, miben tévedtünk?
Ez azért fontos kérdés, mert ha valamiben, akkor a jegybank döntéshozóinak utólag elismert szakmai felelőssége – amelyben, a monetáris tanács egykori tagjaként, nyilván nekem is részem van – elsősorban az ügyben vethető fel, hogy csak beszéltünk, továbbá (a Stabilitási jelentésekben) csak írtunk arról, hogy a bankok kellő megfontolás nélkül, egymással versengve bővítik a fedezettel nem rendelkező háztartások devizában való hitelezését. Arról is csak írtunk és beszéltünk, hogy egyre élesebbé válik közöttük a „kockázat alapú verseny” (egyre kockázatosabb ügyfeleknek, egyre kockázatosabb „termékeket” adtak el). A jegybank tehát – az egyes szám harmadik személyre visszatérve – igenis figyelmeztetett arra, hogy veszélyes irányba visz a kereskedelmi bankok tevékenysége, tény viszont: nem csapott a kezükre. Igazat kell adni Róna Péternek: bár az MNB-nek erre nem volt felhatalmazása, nem is kezdeményezte, hogy ilyen felhatalmazáshoz jusson. (Persze tudjuk: minden előírás és korlátozás megkerülhető, és a hitelezés bővülését aligha lehetett volna megakadályozni, az expanzió lassítására azonban lett volna mód.)
Mindamellett, egy kereskedelmi bank vezetőjének – még ha egyetemi tanárként jegyzi is írását – szakmája nevében is indokolt elszámolnia: miért nem folytattak körültekintőbb hitelezési politikát, miért nem figyeltek jobban a veszélyekre. Ez után már valószínűleg így szólna a kérdés: miért nem védett meg a jegybank önmagunktól? Miért nem akadályozott meg bennünket az önmagunkra, az adósokra és a nemzetgazdaságra nézve veszélyes és károsnak bizonyult hitelexpanziónkban?
Az önreflexió hiánya zavarba ejtő azzal az egyébként jogos, jegybankot ért bírálattal kapcsolatban is, hogy a devizatartalékok szintje 2008 őszén, a válság kitörésekor túlságosan alacsonynak bizonyult. Nyilván senki nem vitatja, hogy jobb lett volna, ha magasabbak lettek volna a devizatartalékok. De hogyan lehet eltekinteni attól, hogy döntően a kereskedelmi bankok hitelfelvétele (a belföldi devizahitelezés forrása) növelte az ország rövidlejáratú külső eladósodását – amely a fokozott devizatartalék-igényt támasztotta?
 
Az állam, a pénzintézetek és a vállalatok hozzájárulása az ország összes, illetve rövid lejáratú külső adósságának euróban mért növekedéséhez 2006 és 2008 között (%-pontban)

 
Az ábrán látható, hogy 2006 és 2008 között az ország adósságának, különösen pedig rövid lejáratú adósságának növekedéséhez főként a pénzintézetek eladósodása járult hozzá. (Az összes külső adósság 47%-kal nőtt; ehhez a pénzintézetek mintegy 26%-ponttal járultak hozzá. Az összes adósságon belül viszont a rövid lejáratú adósság közel 80%-kal emelkedett, amely döntően a pénzintézeti rövid távú hitelfelvétel következménye – közel 50%-pontnyi hozzájárulás). Jobban meggondolva, Surányi azt kéri számon a jegybankon, hogy közpénzekből (elismerten jelentős költségekkel) miért nem fedezte kellően a kereskedelmi bankok – felelőtlennek bizonyult – rövid lejáratú külső eladósodását és az ebből nyújtott belföldi devizahiteleit. Ugyanakkor – írásának más helyein – abban marasztalja el a jegybankot, hogy az árfolyam alakulására is reagáló kamatlépéseivel egyfajta implicit árfolyam-garanciát nyújtott a devizahitelezőknek és a hitelfelvevőknek. De lehetett volna-e erősebb implicit garancia annál, mint hogy a jegybanki tartalékok együtt emelkednek a kereskedelmi bankok rövid távú külső eladósodásával és belföldi devizahitelezésével? Aligha.
Ennek ellenére, utólag el kell ismerni: ha a jegybank csak a szavát emelte fel, de érdemben nem korlátozta, illetve lassította a devizahitelezés expanzióját (és a rövidlejáratú külföldi adósság ezzel összefüggő növekedését), akkor magatartásával a devizatartalékok magasabb szintre való feltöltése lett volna összhangban.
 
Amiben egyetértünk …
Amint utaltam rá, írásában Surányi elrejtett néhány fontos üzenetet, amelyre pedig a jegybank döntéshozóinak jó lenne odafigyelniük. Az egyik az, hogy kis, nyitott gazdaságban a reálárfolyam a monetáris politika szempontjából nagyon is számít – a jegybank nem szemlélheti tétlenül a valuta közgazdaságilag megalapozatlan, túlzott fel-, illetve leértékelődését, hanem tennie kell ellene. Ebből szerintem nem következik reálárfolyam-cél követése, csupán annyi, hogy tompítani kell azokat a kilengéseket, amelyekre közgazdasági modellek és egyszerű hüvelykujj-szabályok egyaránt figyelmeztetnek. (Ilyen volt a helyzet a forint 2008 közepén tapasztalt rendkívüli felértékelődésének idején – a túlértékeltségre az IMF is felhívta a figyelmet – ld. 9. old.) Ezzel szorosan összefügg a másik fontos üzenet: egy kis, nyitott gazdaságban a dezinfláció fenntarthatósága a külső egyensúlyhiány, s így a külföldi adósságnövekedés fenntarthatóságától is függ. Ha a külföldi adósság emelkedése fenntarthatatlan pályára kerül, idővel ugyanez vár az árfolyam és a hazai infláció pályájára is. Végül azt is fontos üzenetnek tartom, hogy ügyelni kell a belföldi hitelállomány növekedésére és a magánszektor nettó pénzügyi megtakarításainak alakulására – nem elsősorban az inflációra gyakorolt közvetlen, hanem a külső egyensúlyon keresztül érvényesülő közvetett hatások miatt. Ezek a gondolatok jól kiegészíthetik az inflációs célkövetésre összpontosító jegybanki szemléletet.
 
…és amiben nem
Négy fontos kérdés van, amiben erősen különbözik a véleményünk: 1. a jegybanki kamatpolitika és a háztartási hitelexpanzió (nettó megtakarítások) kapcsolatának; 2. a hazai gazdaság különös sérülékenysége okainak; 3. a devizahitelezés hatásainak és 4. a 2008 őszén elhatározott fiskális kiigazításnak a megítélése.
 
A válság előtti kamatpolitika, a hitelexpanzió és a megtakarítások
A cikk azt állítja, hogy a magas jegybanki kamat okozta a háztartások nettó pénzügyi megtakarításainak csökkenését. „A forint és deviza kamatának nagyon nagy különbsége (…) és a várható inflációhoz viszonyított ugyancsak magas pozitív reálkamatszint (…) tovább pörgette főleg a lakossági (hitel-) keresletet, mérsékelte a belföldi pénzügyi megtakarítást.” Ha szerző azt írná, hogy a magas forintkamat, illetve devizakamattal szembeni jelentős különbözet megváltoztatja a hitelkereslet összetételét (növeli a deviza-, és csökkenti a forinthitel keresletét), akkor a megállapítás sem magyarázatra, sem igazolásra nem szorulna. Azt is érteném (egyet is értenék), ha a magas forintkamat csökkenő belföldi jelentőségéről, s az ebből adódó gondokról lenne szó. De az idézett kijelentés hangsúlyozottan az összes hitelkeresletre és az összes megtakarításra vonatkozik.
Abból, hogy a kamatszint (illetve -különbözet) mértéke és a hitelexpanzió üteme egyaránt magas volt, nyilván semmiféle oksági összefüggés nem olvasható ki. Sőt, alaposabb elemzés nélkül az sem mondható meg, hogy a hitelexpanzióban a kereslet alakulása vagy a pénzintézetek agresszív kínálati versenye játszott-e fontosabb szerepet. (Én az utóbbira tippelnék.) Persze egy nem plauzibilis, a megszokott közgazdasági logikát kikezdő állítás akár igaz is lehet, csak be kell bizonyítani. Az írás azonban nem mutat be olyan lehetséges csatornákat, mechanizmusokat, amelyek révén a magas kamatok a feltételezett hatásokat kiváltanák, de olyan empirikus vizsgálatokra sem hivatkozik, amelyek e hatás létezését igazolnák. Így az az olvasó, aki bízik a szerző szaktudásában és osztozik a jegybanki politika iránti bizalmatlanságában, elhiszi az állítást, a többi olvasó pedig vagy átsiklik felette, vagy vakarja a fejét. A pénzügyi számlák (PSZ) vonatkozó adatai további okot adnak a fejvakarásra: a háztartások GDP-arányos nettó pénzügyi megtakarítása (a PSZ terminológiája szerint: nettó finanszírozási képessége) 2006 után főként a bruttó pénzügyi megtakarítások („pénzügyi eszközök tranzakciója”) csökkenése miatt esett vissza, a hitelfelvétel („pénzügyi kötelezettségek tranzakciója”) e folyamatban kisebb szerepet játszott.
 
A háztartások pénzügyi eszközeinek és kötelezettségeinek tranzakciói és nettó finanszírozási képessége a GDP százalékában
 
Forrás: MNB: A nemzetgazdaság pénzügyi számlái alapján saját számítás
 
Miközben nehéz belátni, hogy a magas forintkamatok hogyan okozhatták a hitelek iránti összes kereslet expanzióját, ennél még nehezebb megérteni, hogyan idézhették elő a – döntően forintalapú – bruttó megtakarítások csökkenését. A megfejtés alighanem az, hogy a magas kamatok hatását erősebb tényezők ellensúlyozták. Ilyen lehetett a devizaalapú hitelek kínálatának expanziója, és az a várakozás, hogy a 2006. évi fiskális kiigazítás gyorsan lecseng (mint emlékezetes: „nem fog fájni”), ezért hitelfelvétellel és a megtakarítások leépítésével érdemesnek látszott a fogyasztást simítani. (További magyarázatok: a magas jegybanki kamatnak a betéti kamatokra gyakorolt hatását ellensúlyozhatta a kereskedelmi bankok magas kamatmarzsa, valamint a kamatadó – ez utóbbira Kun János hívta fel a figyelmet.)
 
Milyen tényezők okozták a magyar gazdaság sérülékenységét?
Surányi érvelése szerint nem azért volt jelentős a magyar gazdaság közvetlen sérülékenysége 2008 őszén, mert magas volt az államadósság és nagy volt a devizahitelek állománya, hanem azért, mert nem volt kellően magas a devizatartalékok szintje. (Karvalits viszont arra emlékeztet, hogy az állam forint-finanszírozási csatornáinak kiszáradása volt a közvetlen ok – ezen a magasabb jegybanki devizatartalékok sem segíthettek volna.) De ha elégtelen volt a devizatartalék-szint, akkor vajon mennyivel magasabb szint lett volna a kritikus helyzetben elegendő? 2-3 milliárd eurónyi biztosan nem, 20-30 milliárdnyi talán igen, de ez is csak feltételezés – a dolog nem volt kipróbálva. Az sem világos, hogy technikailag hogyan lehetett volna a maximális biztonságot szavatoló szintre feltölteni a devizatartalékokat, ellenben biztos, hogy ennek igen jelentős, közpénzekből fedezendő (az államháztartási hiányt növelő) költségei lettek volna.
A magyar gazdaság különös sérülékenysége azonban nem önmagában az államadósság és a hazai devizaadósság magas arányának (és szerintem nem is elsősorban a devizatartalékok relatíve alacsony szintjének), hanem számos, veszélyt jelző tényező egymásra torlódásának volt a következménye. Nálunk nemcsak a külföldi adósság nőtt meredeken és emelkedett a GDP arányában magas szintre, hanem a kereskedelmi bankok hitel/betét aránya is – a devizahitelek arányát tükrözve – ugyancsak gyorsan emelkedett igen magasra. A hazai bankrendszer sérülékenységi mutatói nem a környező visegrádi országokéhoz, hanem a balti országokéhoz hasonlítottak, de volt egy fontos különbség: a balti országoknak elhanyagolható volt az államadósságuk, miközben az államadósság/GDP ráta az EU új tagállamai közül nálunk volt a legmagasabb.
 
A devizahitelek a válság fényében
Az írás makrogazdasági és gazdaságpolitikai szemléletű okfejtéséből feltűnően kilóg a devizahitelezés mikro-szemléletű mentegetése. A szerző érvelése szerint nem a devizahitelek, hanem az összes hitel növekedése bizonyult túlzottnak, mivel a devizahitelek nem tekinthetők az ügyfelek szempontjából sokkal kockázatosabbaknak, mint a forinthitelek (az utóbbiak esetében nem az árfolyam, hanem a kamat változása miatt viselnek az adósok kockázatot). A makrogazdasági folyamatok és a gazdaságpolitikai reakciók szempontjából azonban nem az a fontos, hogy a hitelfelvevők melyik típusú hitellel járnak jól vagy rosszul; az írás témáját tekintve az a kérdés, hogy melyik korlátozza a gazdaságpolitika mozgásterét.
Ha a szerző a válság előtt érvel amellett, hogy a devizahitelezés semmivel sem problematikusabb, mint a forintban való hitelezés, akkor csak azt lehet mondani: ki tudja – lehet, hogy igaza van. A válság kitörése után azonban világossá vált, hogy a jegybankot éppen a belföldi devizahitelek felduzzadt állománya akadályozza meg abban, hogy anticiklikus monetáris politikával enyhítse a gazdaság súlyos visszaesését. A monetáris kondíciók lazítása – s így a hazai valuta jelentősebb leértékelődése – számottevően tompíthatta volna a recessziót, mégpedig az infláció gyorsulása nélkül, hiszen a belföldi kereslet erősen csökkent. A nagyobb leértékelődés pénzt és jövedelmet pumpálhatott volna a gazdaságba, hiszen a nettó export (az áru- és szolgáltatásforgalmi egyenleg) többletet mutatott. A költségvetési politikának nem volt lehetősége a belföldi kereslet élénkítésére – erre mindjárt visszatérek – a monetáris politikának azonban lett volna, ha nem lettek volna ott a devizahitelek.
A devizahitelek megléte két okból is akadályozta a jegybankot abban, hogy anticiklikus politikát folytasson. Egyrészt azért, mert a pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztette volna a hazai valuta jelentősebb leértékelődése (amire Surányi is utal: „…az árfolyam összeomlása ’csupán csak’ pár százezer családot és az egész bankrendszert roppantotta volna meg”). Másrészt azért, mert indokoltnak látszott a félelem attól, hogy a magánszektorban a nagyobb leértékelődés kedvező jövedelmi hatásait jelentősen ellensúlyozták volna a devizaadósság forintértékének emelkedéséből eredő, ellentétes irányú vagyonhatások.
Lehetünk tehát agnosztikusak abban a kérdésben, hogy a devizaadósság expanziója a háztartások szempontjából jó volt-e, de semmi kétségünk sem lehet abban, hogy makrogazdasági szempontból határozottan rossz volt. Pontosan akkor akadályozta meg a monetáris politika számottevő lazítását, amikor azt a gazdasági visszaesés szükségessé és egyben lehetővé is tette volna. Egyébként a „liability dollarization” (= devizahitelezés) ilyen természetű veszélyeire és a vonatkozó nemzetközi tapasztalatokra még jóval a legutóbbi válság előtt sokan felhívták a figyelmet (lásd például Calvo és szerzőtársai 2004-ben megjelent írását).
Az viszont, hogy – amint a szerző állítja – „nem konvencionális” monetáris politikai eszközökkel lényegesen tompítható lett volna a visszaesés, nincs kellően alátámasztva; ebben Karvalits Ferencés Felcsuti Péter szkeptikus álláspontja felé hajlok. Kvázi-fiskális monetáris eszközök alkalmazása (például kedvezményes hitelnyújtás egyes célokra/szektoroknak) talán segíthetett volna, itt viszont a kemény fiskális korlátok jelentették az akadályt. Észrevételeim utolsó része e fiskális korlátok értelmezéséhez kapcsolódik.
 
A 2008 őszi kiigazítási program
A cikk a jegybank bűnlajstromához sorolja, hogy a 2008 októberi kormányzati kiigazítási program – amely a 20 milliárd dollárnyi nemzetközi hitel előfeltételét jelentette – „túlhűtötte” a gazdaságot. Az, hogy az MNB szorgalmazott volna „a válság egyébként is súlyos hatásait tovább eszkaláló fiskális szűkítést” semmivel sincs alátámasztva, de nem ez a lényeg. Ennél fontosabb és sokkal érdekesebb kérdés, hogy milyen információk birtokában és milyen döntési alternatívákat („trade-off”-okat) mérlegelve születhetett meg a fiskális kiigazítás mértékére vonatkozó döntés, amely az IMF-el kötött megállapodás alapjául szolgált.
Sem a mérlegelésben, sem a döntésben nem volt részem, de egyetértettem a döntéssel. Ma is azt gondolom, hogy a 2008 októberében rendelkezésre állt információk alapján a prociklikus, vagyis a gazdasági visszaesést fokozó „fiskális szűkítésnél” sokkal sötétebb kilátások elé nézett az ország. Az akkori általános nemzetközi megítélés szerint Magyarország és a magyar állam egyaránt finanszírozási válság előtt állt. Ebben a helyzetben gyorsan és meggyőzően kellett olyan gesztusokat – vagyis az egyensúlyhiányok kiigazítására irányuló hihető bejelentéseket – tenni, amelyek egyértelműen kifejezték, hogy a kormány megértette a probléma természetét, azt kezelni kívánja és tudja is. A fiskális szűkítés bejelentése, majd bevezetése – a nemzetközi hitellel alátámasztva – meggyőzőnek bizonyult. (A jelek szerint Görögország most azért néz súlyos külső finanszírozási gondok elé, mert éppen e kettő hiányzik: good old bailout” – conditional on “getting the house in order”).
Nem tudhatjuk, mit történt volna, ha az ország és az állam finanszírozási krízisének küszöbén a kormány – hosszú évek fiskális felelőtlenségével a háttérben – közli: arra számít, hogy a gazdaság visszaesik, ennek enyhítésére pedig a GDP-arányos államháztartási hiánycél 4%-ra való emelését látja indokoltnak. Nem tudhatjuk, hogy e feltételezett bejelentés milyen mértékű tőkekivonást, forintleértékelődést okozott volna, az állampapírok mekkora hozamemelkedését idézte volna elő; szerencsénknek tekinthetjük, hogy ezt nem is kellett kipróbálni. De nemzetközi tapasztalatokból tudható, hogy mindezek együtt hosszú évekre tehetik tönkre a reálgazdaságot (lásd például a már hivatkozott Guillermo Calvo egy másik elemzését). Ezért annak, aki higgadtan tekint vissza 2008 őszére, látnia kell: akkoriban a válság „hatásait eszkaláló fiskális szűkítésnek” valójában nem a válság következményeit enyhítő fiskális politika, hanem a valutakrízis és a gazdasági összecsuklás volt a tényleges alternatívája.
Ehhez képest részletkérdésnek tűnhet, mégsem érdektelen, hogy a döntéshozók 2008 őszén milyen prognózisoknak voltak a birtokában: tudhatták-e, hogy mekkora visszaesés elé néz a hazai és a nemzetközi gazdaság? Surányi szerint ugyanis „ahelyett hogy rögtön a válság legelején emelték volna 4 százalék körüli szintre az államháztartás hiányát (…) ennek éppen az ellenkezője történt. Többek között ezért a válság, a gazdaság mélyrepülése még az elkerülhetetlennél is nagyobb, 4-5 százalék helyett 6-7 százalék lett.”
Amint az alábbi ábrából látható, 2008 októberében még a hazai GDP 1,6%-os növekedését jelezte előre a Consensus Economics által felmért elemzők konszenzusa 2009-re, és csak ezt követően (a múltra vonatkozó friss információk alapján) kezdett gyorsan csökkenni az előrejelzések átlaga – csakúgy, mint Csehország és Szlovákia esetében. (2008 októberében az előrejelző intézmények GDP-növekedési prognózisainak átlaga Csehországra 3,3%, Szlovákiára 5% volt; az előzetes tényadat: 4,3, illetve 4,7 százalékos visszaesés.)

 
A GDP 2009. évi volumenváltozására vonatkozó előrejelzések átlagának havi alakulása 2008 augusztusa és 2009 októbere között: Magyarország, Csehország és Szlovákia (százalékos változás)

Jelmagyarázat: a három egyenes vonal a három ország 2009. évi GDP-csökkenésének tényadatát, a három görbe pedig a 2009. évi GDP-változásra vonatkozó – havonta változó – átlagos előrejelzéseket mutatja.
Forrás: A Consensus Economics: Eastern Europe Consensus Forecasts havi kiadványai alapján készített összeállítás
 
2008 októbere körül nemcsak a kutatóintézeti és piaci elemzői előrejelzések, hanem a nemzetközi szervezetek által közzétett prognózisok sem jelezték a nemzetközi és a hazai gazdaság jelentős visszaesését; ezekre hivatkozva sem lehetett volna a fiskális deficitcélt növelni. A 4-5 százalékos hazai GDP-visszaesésre vonatkozó előrejelzések csak 2009 márciusa-áprilisa körül váltak általánossá (lásd az ábrát); ennek előrelátását pedig aligha korrekt a fél évvel korábban készített programon számon kérni.
Eredetileg azonban az októberi IMF-program sem volt annyira szigorú, mint amennyire utólag – elsősorban a külső piacok visszaesése miatt – bizonyult. A program a gazdaság 1 százalékos visszaesésével számolt, így figyelembe vette a GDP-arányosan mintegy 2 százalékpontnyi, a költségvetés úgynevezett strukturális (ciklikus és egyszeri tényezőktől megtisztított) egyenlegében tervezett megszorítás növekedés-visszafogó hatását. Főként a külső kereslet akkor előre nem látott mértékű visszaesésének, valamint az évközi további kiigazításnak volt a hatása, hogy a gazdaság tavalyi zsugorodása meghaladta a 6 százalékot, a strukturális egyenleg-javulás pedig a GDP arányában mintegy 3 százalékpontnyinak bizonyult.
Mindent egybevetve, a döntéshozók más információk birtokában és főként más alternatívával szembesülve döntöttek 2008 októberében, mint amelyek alapján Surányi György őket a válság hatásainak eszkalálásában elmarasztalja.
 
Tanulságok és kilátások
Nyilvánvalóan rossz, hogy a 2009-es súlyos gazdasági visszaesést nálunk nem tompíthatták számottevően az úgynevezett automatikus fiskális stabilizátorok (amelyek például az adóbevételek csökkenése és a munkanélküliségi ellátások emelkedése miatti költségvetési hiány-növekedés révén csillapíthatják a recessziót.). A kilátásokat illetően azonban jó hír, hogy a 2008-ban elfogadott költségvetési felelősségi törvényben szereplő, és 2011-től teljes erővel működő hazai fiskális szabályok betartása nemcsak azt vonja majd magával, hogy az állami adósságráta a gazdaság növekedése esetén csökken, hanem azt is, hogy a költségvetés egyenlege végre nem erősíti, hanem enyhíti majd a gazdasági ciklusok hatásait.
Ez pedig visszavezet az alapkéréshez: ki, miért a felelős? A magyar gazdaság 2008 őszén tapasztalt sebezhetőségéért és annak következményeiért a jegybankot, a kereskedelmi bankokat és a pénzügyi felügyeletet egyaránt terheli felelősség. Úgy látom azonban, hogy a felelősség döntő része a korábbi költségvetési politikára hárul: a 2002 és 2006 közötti –Európában egyedülállóan durva és a gazdasági ésszerűséget tökéletesen nélkülöző – prociklikus élénkítésnek az árát kellett a 2009-ben elszenvedett prociklikus fiskális megszorítással megfizetni. Az érvényes hazai fiskális szabályok betartása azonban elejét veheti annak, hogy ez a minta megismétlődjék.

Oblath Gábor[3]

[1] Megjegyzem azonban, hogy néhol követhetetlenné válik, hogy ki, kivel is vitázik. Például Kun János, Karvalitscsal vitatkozva érvel amellett, hogy a 2008. októberi nagy emelés után túl lassú volt a jegybanki kamatcsökkentés, holott Surányi írta, hogy ebben az időszakban a kamatcsökkentés túlságosan gyors volt.
[2] A kép valódi címe: Hilos De Plata; festője Octavio Ocampo.
[3] A szerző az MTA KTI főmunkatársa és a Költségvetési Tanács tagja; 2001 és 2008 februárja között az MNB Monetáris Tanácsának volt a tagja. Az írás, amely a szerző személyes véleményét tükrözi, a KTI 2010. február 18-án tartott szakmai rendezvényén elhangzott hozzászólásán alapul. A rendezvény előadója Surányi György volt.

Kommentek száma: 0
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.
Intézményünk országos és
nemzetközi hálózati kapcsolatát
az NIIF program biztosítja
MTA - Magyar Tudományos Akadémia MTA
Magyar Tudományos Akadémia
 
Utolsó módosítás:
2017-08-18 12:45:23