KAPCSOLAT MTA KTI GYIK BELÉPÉS WEBMAIL NYELV VÁLTÓ
CÍMKÉK:

Cikk

Kónya István

Makroökonómia: jelen és jövő
2018. január 30.

Régi vita az, hogy a közgazdaságtan mennyiben tekinthető tudománynak, illetve mennyiben lenne szükség a „főáramú” közgazdaságtan radikális megújítására. A 2008-2009-es globális pénzügyi válság hatására jelenősen erősebbek lettek a kritikus hangok, elsősorban a makroökonómia területén, amely a tágabb közönség számára megtestesíti a közgazdaságtant. Ebben az írásban megpróbálom áttekinteni, hogy mennyiben jogosak a bírálatok, illetve a szerteágazó kritikák közül melyek vehetők komolyan. Ehhez szükséges röviden áttekinteni makroökonómia evolúcióját, a válság óta történt változásokat, illetve a tudományos élet és a gazdaságpolitika közötti kapcsolatot. Megelőlegezve a részleteket, véleményem szerint a radikális kritika nagy része nem megalapozott, vagy félrevezető. Jó példa erre a magyar sajtóban is megjelent 33 tézis. Nem célom ennek a részletes megvitatása, ezt megtették többen is az angol sajtóban. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy érdemes magyar nyelven is áttekinteni a makroökonómia (és a közgazdaságtani módszertan) jelenét és jövőjét, és szétválasztani a jogos és megvalósítható, a jogos, de reménytelen, illetve a jogtalan kritikákat.

A makroökonómia múltja és jelene

A közgazdaságtan a szűkös erőforrások melletti – főként, de nem kizárólag gazdasági – döntések tudománya.  Jellemzői a módszertani individualizmus, illetve a korlátok közötti racionális döntés feltevése. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az általános elvek nagyon tág és rugalmas keretet adnak az elemzésre: ma már a sztenderd eszköztár részének tekinthető a játékelmélet, a korlátozott racionalitást feltételező viselkedési közgazdaságtan, vagy a kísérleti közgazdaságtan. Közös jellemzője ugyanakkor az összes „elfogadott” irányzatnak a matematikai modellek és/vagy a statisztikia/ökonometriai eszközök használata. Ezek nélkül ma már szinte elképzelhetetlen vezető folyóiratban tudományos cikket publikálni.

Úgy gondolom, hogy a matematika és statisztika használata a közgazdaságtanban elkerülhetetlen. Az utóbbi nélkül lehetetlen volna a különböző elméleteket verifikálni, az előbbi pedig megkerülhetetlen akkor, ha komplex problémákat vizsgálunk, ahol számtalant hatást és csatornát kell elkülönítenünk és összevetnünk. Természetesen van tere az új gondolatok verbális kifejtésének az írott és elektronikus sajtóban, blogokon, könyvekben. Ahhoz azonban, hogy egy új gondolat tudományosan megalapozott eredményhez vezessen, szükséges annak formalizálása, majd statisztikai tesztelése. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden matematizált közgazdasági modell jó és hasznos, és azt sem, hogy a statisztikai tesztek mindig egyértelműek.

A makroökonómia születését általában John Maynard Keynes korszakalkotó művének, az Általános Elméletnek a megjelenéséhez kötjük. Megkülönböztető jegye sokáig az volt, hogy az egyéni döntések aggregálása helyett nemzetgazdasági szinten megfogalmazott, részben elméleti, részben statisztikai összefüggések alapján próbálta vizsgálni a GDP, infláció, munkanélküliség alakulását. Ilyen összefüggés volt pl. a fogyasztási függvény, amely a háztartások aggregált fogyasztási kiadásait a mindenkori rendelkezésre álló jövedelem függvényeként definiálta anélkül, hogy ezt a kapcsolatot levezette volna egyéni döntési problémákból.

Az 1950-60-as években kifejlesztett keynes-i eszköztár rendkívül fontos meglátása volt, hogy az árrendszer önkorrekciós mechanizmusai nem feltétlenül működnek tökéletesen és gyorsan. Lehetséges az, hogy egy piacgazdaság időről-időre mély recesszióba zuhanjon, amiből kormányzati beavatkozás nélkül csak lassan tud kikapaszkodni. Szükség van aktív fiskális és monetáris politikára ahhoz, hogy a válságok elkerülhetőek, vagy legalábbis enyhíthetőek legyenek. A keynes-i megközelítés fő elveit mára kevesen vitatják. A keynes-i „aranykor” módszertani megközelítése ugyanakkor radikálisan átalakult.

Ennek oka az, hogy az 1970-es években alapvető kritikák érték a keynes-i gyakorlatot mind elméleti, mind empirikus szempontból. Világossá vált, hogy a gazdasági szereplők döntéseiben fontos szerepet játszanak a jövőre vonatkozó várakozások, és ezek a várakozások nem tekinthetők a gazdaságpolitikától független, exogén adottságnak. Ennek a jelenségnek egy fontos igazolása volt az USA-ban az infláció megjelenése a 70-es évek olajsokkjai után, majd a Paul Volcker által folytatott sikeres antiinflációs politika a 80-as évek elején. Az 1. ábrán látható, hogy a 70-es években kialakuló magas infláció és magas munkanélküliség kombinációját a 80-as években sikerült megtörni. A jegybank erőteljes kamatemelései ugyan recesszióhoz vezettek 1982-83-ban, de a hagyományos keynes-i modellek által előre jelzett óriási „gazdasági áldozat” szerencsére nem következett be. A FED a vállalatok és háztartások számára gyorsan hitelessé váló antiinflációs politikája beépült az ár- és bérvárakozásokba. Világossá vált, hogy a várakozások és az előretekintő viselkedés figyelembe vétele nélkül nem lehet megérteni a makrogazdaság viselkedését, illetve sikeres stabilizációs politikát folytatni.

A 80-as és 90-es évek nagy makroökonómiai dilemmája az volt, hogy miként lehet összeegyeztetni a keynes-i felismerést (amely szerint a piaci mechanizmusok időnként korrekcióra szorulnak) a gazdasági szereplők előretekintő, gazdaságpolitikára reagáló viselkedésének figyelembe vételével. Meglátásom szerint mára konszenzus alakult a ki azokról a fő elvekről, amelyek a makroökonómiai kutatást vezérlik:

  1. Figyelembe kell venni a gazdasági folyamatok időbeliségét, és a döntéshozók jövőről alkotott várakozásait.
  2. A gazdasági döntések – a várakozások kialakítását is beleértve – legalábbis részlegesen racionális megfontolások következményei, ahol a gazdasági szereplők adott korlátok között igyekeznek a lehető legjobb alternatívát választani.
  3. A piaci tökéletlenségeket lehetőleg explicit módon, minél konkrétabb formában kell beépíteni a vizsgálatba.  Ez azért fontos, mert a gazdaságpolitikai ajánlások erősen függenek a probléma kiváltó okától.
  4. A makroökonómiai modellek végső tesztje empirikus viselkedésük. A modellezés mellett a statisztikai eszköztár bővítése is szerves része a makroökonómiai kutatásnak.

A nehézséget nyilvánvalóan az okozza, hogy ezeket az elveket hogyan ültetjük át a gyakorlatba. Nehezíti a kutató dolgát, hogy mivel a makroökonómia a nemzetgazdaság egészét próbálja modellezni, egy rendkívül bonyolultstruktúrát – sok részpiac, nagyszámú döntéshozó, szerteágazó pénzügyi közvetítő rendszer stb. – kell logikai és matematikai szempontból kezelhető módon megjeleníteni. Az a cél, hogy kellően realisztikus, általános érvényű, de könnyen kezelhető modellt alkossunk meg, ami alkalmas mind gazdaságpolitikai alternatívák előzetes vizsgálatára, mind pedig statisztikai előrejelzésre, egyelőre nem látszik reálisnak.

DSGE modellek

2008 előtt úgy látszott, hogy a 2000-es évek elejére kikristályosodott úgynevezett DSGE („dynamic, stochastic, general equilibrium”) modellek megoldják a fenti dilemmát.[1]  A racionális, optimalizáló háztartások és vállalatok, valamint a viszonylag egyszerűen kezelhető ár-, bér-, és egyéb súrlódások egy olyan vizsgálati keretet eredményeztek, amelyben a gazdasági szereplők reagálnak az őket ért vagy általuk várt külső hatásokra, ugyanakkor a különböző piaci és egyéb tökéletlenségek miatt a monetáris (és kisebb mértékben a fiskális) politika hatással van a reálváltozókra, és a gazdaságpolitikai beavatkozások kívánatossága is tanulmányozható. Smets és Wouters híres 2007-es tanulmánya pedig azt bizonyította, hogy a DSGE modellek előrejelző képessége nem rosszabb, mint a rendelkezésre álló szofisztikált, de tisztán statisztikai modelleké.

További vonzerőt jelentett, hogy a modellkeret számos módon bővíthető: beépíthetőek a munkapiac keresési súrlódásai, bizonyos mértékű rövidlátás a gazdasági szereplők részéről, hiányos információk melletti tanulás, vagy akár pénzügyi súrlódások. Nem igaz tehát az a vád, hogy ezek a tényezők nem jelennek meg DSGE modellekben. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a modellkeret erősen behatárolja azt, hogy fontos jelenségek miként építhetők be a vizsgálatba. Az az elvárás, hogy a makro modell egyszerre magyarázza a gazdaság egészének viselkedését („általános egyensúly”), jelenjenek meg benne véletlen és előre nem látható tényezők („sztochasztikus”), illetve értelmezhetőek és magyarázhatóak legyenek a jövőre vonatkozó várakozások és döntések („dinamikus”) csak nagyon erős egyszerűsítő feltételek mellett teszi lehetővé a modell matematikai megoldását. Ezek részletes ismertetésére itt nincs lehetőség. Röviden összefoglalva a modell akkor megoldható, ha (i) a véletlen események valószínűsége jól ismert, (ii) a háztartások jövedelmi és vagyoni különbségének nincs jelentős aggregált hatása, (iii) a gazdaság mindig visszatér egy egyértelműen meghatározott hosszú távú egyensúlyhoz, illetve (iv) a várakozások a gazdasági fundamentumoknak megfelelően alakulnak, és nincs önálló szerepük.

Nem az a kérdés, hogy ezek a feltevések realisztikusak-e, hiszen természetszerűleg minden modell (még akkor is, ha nem matematikai) egyszerűsít. Ahhoz, hogy elvessük a DSGE keretet, egyrészt annak valamely lényeges és általa magyarázott kérdésre bizonyíthatóan rossz választ kell adnia. Látszólag ilyen volt a pénzügyi válság, amelyet az akkori DSGE modellek nem tudtak előre jelezni, és ma is csak részegesen tudnak értelmezni. A korábban, nem válságkörülmények között hasznosnak bizonyult DSGE modellek elvetésének azonban az is feltétele, hogy találjunk egy alternatív megközelítést, amely általában jobban működik. Előzőleg már láttuk, hogy a hagyományos keynes-i megközelítés nem ilyen. Nézzük meg röviden, hogy az erős DSGE feltevések feloldása milyen alternatívákhoz vezet, illetve elképzelhető-e valamilyen radikálisan más alternatíva.

„Váratlan” véletlen

Egy fontos és lényeges kritika a DSGE modellekkel szemben, hogy nem képesek kezelni az előre nem látható, vagy csak ritkán jelentkező véletlen eseményeket. Érdemes ugyanakkor ezt az állítást némileg árnyalni. Semmilyen nehézséget nem jelent például egy egyszeri váratlan esemény hatásainak vizsgálata. Ilyenkor előrejelzésről nem is lehet szó, hiszen előrejelezni csak a valamilyen mértékben várható jelenségeket lehet. Amennyiben a pénzügyi válságot teljesen váratlan jelenségnek gondoljuk, a DSGE megközelítés teljes mértékben használható a válság hatásainak vizsgálatára.

A problémát az olyan folyamatok jelentik, amelyek ritkán, de ismétlődően fordulnak elő, és amelyekhez nem tudunk megbízható valószínűséget rendelni. Nagyon érdekes kérdés, hogy ilyenfajta bizonytalanság mellett miként tudjuk a gazdasági szereplők viselkedését magyarázni. Ilyen fajta modellek már léteznek, például a közelmúltban Magyarországon járt Nobel-díjas kutatő, Thomas Sargent munkásságának köszönhetően. Gazdaságpolitikai felhasználhatóságuk azonban még gyerekcipőben jár, feltehetőleg azért, mert a matematikai kezelhetőség miatt túlságosan stilizáltak.

Egy másik ígéretes irány az, amikor feltételezzük ugyan a véletlen folyamatokhoz rendelt valószínűségeket, de megengedjük, hogy ezek ne a hagyományosan használt normális eloszlást kövessék. Ez különösen a pénzügyi piacok modellezésénél és a pénzügyi eszközök árazásánál fontos. Megmutatható, hogy ha a bizonytalanság normális eloszlást követ, akkor az igazán rossz (és igazán jó) kimenetelek gyakorlatilag soha nem következnek be. A pénzügyi válság viszont pontosan ilyen esemény volt, amit a normális eloszlást feltételező pénzügyi modellek kizártnak tartottak. A ritka, de (nem normális eloszlású) valószínűségekkel leírható véletlent feltételező megközelítés mind a pénzügyi, mind a makroökonómiai kutatásokban megjelent. Itt is igaz azonban, hogy az ilyen modellek a gazdaságpolitika számára még nem elég kiforrottak.

Endogén ciklusok, többszörös egyensúly

A DSGE modellekkel szemben megfogalmazott másik kritika az, hogy véletlen sokként kezelnek olyan jelenségeket, amelyek esetleg a gazdaság szerkezetéből adódó, endogén folyamatok. Ilyen lehet a „pénzügyi ciklusok” jelensége, amely az „egészséges növekedés -> túlzott optimizmus -> eladósodás -> pénzügyi buborékok -> összeomlás -> túlzott pesszimizmus ->  lassú növekedés” folyamat ciklikus ismétlődése. DSGE modellek nem képesek ilyen folyamatot produkálni, legfeljebb véletlen sokkokat tudnak felnagyítani pénzpiaci súrlódásokat feltételezve.

Egy szorosan kapcsolódó kérdés a többszörös egyensúly lehetősége. Egyes értelmezők szerint ez a felfogás közelebb áll az eredeti keynes-i elgondoláshoz, mint a Paul Samuelson és mások által az 50-es években kidolgozott IS-LM megközelítés („neoklasszikus szintézis”). A gazdasági fejlődés számtalan „főáramú” modellje rendelkezik többszörös egyensúllyal, a makroökonómiában pedig például Roger Farmer munkássága, vagy a valutaválságok elmélete érdemel említést. Vonzó tulajdonsága az ilyen modelleknek, hogy a várakozások önálló tényezőkké lépnek elő, és a gazdasági szereplők pesszimizmusa és optimizmusa önbeteljesítő jóslattá válik.

Mind a túlzott eladósodás és a pénzügyi buborékok, mind a többszörös egyensúly esetében a fő nehézséget az empirikus verifikáció jelenti. A pénzügyi mélyülés a gazdasági fejlődés természetes velejárója, ezért nagyon nehéz előzetesen megmondani, hogy egy adott epizód egészséges fejlődés, vagy fenntarthatatlan buborék. A többszörös egyensúly és a „várakozási csapdák” nagyon érdekes hipotézisek, de statisztikai eszközökkel rendkívül nehéz létezésükre bizonyítékot találni. Míg ezek a területek nagyon aktív kutatási irányt jelentenek, ismét azt látjuk, hogy gazdaságpolitikai alkalmazhatóságuk egyelőre nagyon korlátozott.

Heterogenitás

Egy másik lényeges kérdés a heterogenitás megfelelő figyelembe vétele, különös tekintettel a háztartások jövedelmi és vagyoni helyzetére. Az egyenlőtlenség kérdése a közgazdaságtan intenzíven kutatott területe. A gazdasági fejlődés területén például óriási elméleti és empirikus irodalom tárgyalja a gazdasági növekedés és a jövedelemegyenlőtlenségek kölcsönös kapcsolatát. A szűken vett makroökonómiai modellezésben, amely a gazdasági ingadozásokat, a munkanélküliséget, illetve az inflációt tanulmányozza, a heterogenitás szerepe némileg másként fogalmazódik meg. Itt nem önmagában az egyenlőtlenségek alakulását szeretnénk megérteni, hanem azt, hogy a jövedelemeloszlás változásai befolyásolják-e az aggregált változókat.

A DSGE modellek szerint alapvetően nem, ezért elegendő az átlagos fogyasztás, beruházás stb. vizsgálata például a monetáris politika megértéséhez. Ez nem pusztán egy feltevés: megmutatható, hogy kellően kiterjedt és jól működő pénzpiacok esetében a heterogenitásnak önmagában nincs aggregált hatása. Még érdekesebb eredmény (Krussel és Smith híres tanulmánya alapján), hogy még tökéletlen pénzpiacok mellett is önmagukban a jövedelmi egyenlőtlenségek csak minimálisan befolyásolják az aggregált változókat.

Ismét azt látjuk tehát, hogy nincs „alacsonyan lógó gyümölcs”. A heterogenitás beépítése makorökonómiai modellekbe rendkívül nehéz, különösen oly módon, hogy ez érdemben változtassa meg a modell következtetéseit. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell erre törekedni, és a közelmúltban nagyon fontos és érdekes eredmények láttak napvilágot, mind a jövedelemeloszlás, mind a termelési szerkezet tekintetében. A makroökonómia egyik legnagyobb kihívása és leginkább aktív kutatási területe ma az, hogy miként lehet összekötni a nemzetgazdasági aggregátumok vizsgálatát a háztartási és vállalati sokszínűség érdemi figyelembe vételével.

Racionalitás

Gyakori vád a közgazdaságtannal és a makroökonómiával szemben, hogy a gazdasági szereplők túlzott racionalitását feltételezi. Ez egyrészt vitathatatlan, másrészt viszont elég nehezen konkretizálható. Mihez képest kell viszonyítanunk a túlzott racionalitást? A gazdasági szereplők között egészen biztosan vannak racionálisabban és kevésbé racionálisan viselkedők, illetve egy ember is tud bizonyos körülmények között okosan, máskor pedig bután viselkedni. A cikk szerzője számos példát tud hozni az utóbbira, és remélhetőleg az előbbire is a saját döntéseiből. Mekkora a súlya a nem racionális viselkedésnek az összes döntéshozó között, és mennyire magyarázza ez az aggregátumok viselkedését? Egy analógiával élve, Budapest napi autós közlekedése elképesztően bonyolult, aminek egy kis szeletét látja át egy átlagos autós. Ráadásul mindenki tudja, hogy mennyi bután vezető sofőr van az utakon, természetesen rajta kívül. Ha le akarjuk írni Budapest forgalmát, akkor mégis célszerűbb egy olyan modellt felállítani, ahol az autósok racionálisan viselkednek, és az adott szabályok mellett baleset nélkül akarnak eljutni a céljukhoz. Rendkívül fontos természetesen a megfelelő szabályok szerepe a közlekedés működésében, de ugyanez igaz egy piacgazdaságra is.

Egy közelebbi példa a magyarországi devizahitelezés kérdése. Utólag azt gondoljuk, hogy a devizahitelezés súlyos hiba volt, mind nemzetgazdasági, mind háztartási szinten. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy sok háztartás számára a devizahitel összességében olcsóbb volt, mint ha forintban adósodtak volna el. Mikortól gondoljuk azt, hogy a devizahitel irracionálissá vált, 2004-tól, 2006-tól, vagy 2008-tól? Vajon valóban irracionális volt-e 2005-ben azt várni, hogy a magyar és nemzetközi növekedés stabil marad, hamarosan belépünk az eurozónába, és ezért a forint árfolyama nem értékelődik le jelentősen? Milyen modellt gondolunk alkalmasnak a devizahitelezés megértésére: amelyikben minden háztartás irracionális, vagy csak néhány az? Megjósolható volt-e a válság, és ha igen, milyen valószínűséggel? Alulbecsülték-e a piaci szereplők a válság előzetes valószínűségét, és ha igen, milyen adatok kellettek volna a helyes becsléshez?

Míg a mikroökonómiában a viselkedési közgazdaságtan számos területen meggyőzően és sikeresen helyettesítette a racionális szereplőket korlátozottan racionális döntéshozókkal, egyelőre nem világos, hogy mi az a kulcsfontosságú „rövidlátás”, amely egy makroökonómiai modellben elengedhetetlen. Bár ígéretes kísérletek történtek például a lassú információszerzés vagy a fokozatos tanulás makroökonómiai alkalmazására, konszenzus egyelőre nem látszik. Tolsztoj egyik, az Anna Kareninából származó híres mondatát elferdítve: míg a racionális döntéshozók mind hasonlóak egymáshoz, minden irracionális döntés a maga módján az.

Pénzügyi piacok

A pénzügyi válság talán leginkább nyilvánvaló hatása a makroökonómiára az, hogy előtérbe került a pénzügyi közvetítő rendszer szerepe a gazdaság működésében. Ennek számos részletére már kitértem fentebb: számos kutatás vizsgálja a véletlen folyamatok, a többszörös egyensúly, a várakozások, vagy a korlátozott racionalitás szerepét a pénzpiacok, és tágabban a makrogazdaság működésében. Szintén említettem, hogy a DSGE modellekbe viszonylag egyszerűen beépíthető az a meglátás, hogy a pénzpiacok képesek jelentősen felnagyítani a máshonnan érkező sokkok hatását, illetve önálló sokkok forrásai is lehetnek.

Nem világos ugyanakkor, hogy mennyire tekinthető a pénzügyi válság egyszeri eseménynek, és mi a megfelelő hosszú távú gazdaságpolitikai reakció. Alan Taylor és szerzőtársai meggyőzően dokumentálják, hogy történelmi távlatban összefüggés van a bankszektor mérete és a gazdaság volatilitása között. Ennek pontos mechanizmusai azonban nem ismertek, így a modellező számára izgalmas, de nem megoldott kutatási kérdés a pénzügyi szektor pontos szerepe és súlya.

Ráadásul a pénzügyi eszközök kiterjedtsége, elérhetősége és definíciója is változik az idők során. Míg a két világháború között szoros összefüggés volt a jegybankpénz és a különböző pénzügyi aggregátumok között, mára ez az összefüggés sokkal lazább. A pénz definíciója sem egyértelmű: bizonyos tranzakciókhoz készpénzre van szükség, más esetben bankszámlára, de egészen exotikus dolgok is képesek pénzként működni. A különböző pénzügyi eszközök helyettesíthetőségét egy érdekes, de meglehetősen technikai irodalom vizsgálja, amely – az olvasó számára már unalmas ismétléssel élve – egyelőre még nem jutott el a mindennapi gazdaságpolitikai felhasználhatóság szintjére.

Adatok, modellek, előrejelzés, gazdaságpolitika

Az eddigiekben igyekeztem bemutatni, hogy egyrészt mennyire sokszínűek a „főáramúnak” tekinthető makroökonómiai kutatások. Másrészt próbáltam rávilágítani arra, hogy a sokszínűség ellenére miért nehéz érdemben bővíteni vagy meghaladni a DSGE modellekkel fémjelzett, gazdaságpolitikában is jól használható eszköztárat. Nyilvánvaló lenne, hogy ebben az esetben az adatokhoz fordulunk: akár a megfelelő modellek és kutatási irányok kiválasztásánál, de esetleg felmerülhet a közgazdasági modellezés teljes elvetése is („beszéljenek az adatok”). Bár a minél több és részletesebb adatok használata fontos és egyre inkább előtérbe is kerül, a statisztikai megközelítés önmagában nem elegendő.

Ennek fő oka az, hogy a makroökonómiai idősorok perzisztensek: az infláció, gazdasági növekedés, munkanélküliség negyedévről-negyedévre viszonylag keveset változnak. Ezzel egyidejűleg, és ennek némileg ellentmondva, az idősorok meglehetősen „zajosak”. Magyarországon az időjárás jelentősen befolyásolja a mezőgazdasági termelés rövid távú alakulását, ami az ágazat kis súlya mellett is érezhetően hat az aggregált növekedésre. A tartós alapfolyamatok és a gyakran jelentős zajok nagyon megnehezítik a különböző modellek empirikus értékelését. Egy anekdota szerint az EKB egyik kutatásvezetőjének azért kellett távozni az állásából, mert kijelentette, hogy a tisztán statisztikai előrejelzések jobban teljesítenek az EKB bármelyik strukturális modelljénél.

A viszonylag rövid idősorok és a perzisztencia együtt azt eredményezik, hogy statisztikai eszközökkel nehéz egyértelműen rangsorolni egymástól nagyon különböző elméleti modelleket. Mivel minden modell definíció szerint valamilyen dimenzióban hamis, ezért nem a „jó” hanem a „legkevésbé rossz” modellt keressük. Ehhez azonban több, pontosabb adatra van szükség. Egy nagyon ígéretes irány az, hogy az aggregált adatok mellett részletes, vállalati, háztartási és pénzügyi adatbázisokat vonjunk be az empirikus elemzésbe. Ahhoz azonban, hogy az ilyenfajta adatbázisokat a modellek közötti szűrőként tudjuk használni, a modelleknek is képesnek kell lenni az aggregátumok mögött meghúzódó keresztmetszeti eloszlások magyarázatára. Mint fentebb már említettem, az érdemi heterogenitás makro modellezése gyorsan fejlődő, de rendkívül nehéz feladat.

De miért van szükség egyáltalán modellekre? Miért nem elég a jó előrejelzés készítése szofisztikált statisztikai eszközökkel? Úgy gondolom, hogy ennek két alapvető oka is van, ami miatt nem nélkülözhetőek a modellek a makroökonómiából és a közgazdaságtanból. Egyrészt elemi emberi igény, hogy a megfigyelt jelenségeket szeretnénk megérteni is. Ehhez gondolati keretek, hipotézisek, és végső soron formalizált (matematikai) modellek szükségesek. A modellek és adatok kölcsönhatása az, ami a megértéshez és végső soron a megfelelő gazdaságpolitikához vezet. Másrészt a gazdaságpolitikai döntésekhez szükség van olyan szimulációkra, amelyek „mi lett volna ha” vagy „mi lenne ha” jellegűek. Szinte kizárt, hogy minden, a jövőre nézve releváns szcenárióra találunk megfelelő múltbeli példát. A múltbeli adatok tanulmányozása és a gazdaságtörténeti elemzések nyilvánvalóan fontosak. Nem helyettesítik azonban az elméleti modellek azon tulajdonságát, hogy a lehetséges gazdaságpolitikai beavatkozások hatásait olyan módokon és kombinációkban vizsgáljuk, amelynek csak a képzeletünk szab határt.

Összegzés

 A közgazdaságtan – és ezen belül a makroökonómnia – elsősorban egy eszköztár, amely rendkívül rugalmasan használható nagyon eltérő kérdések vizsgálatára. A matematikai modellezés és az ezt kiegészítő statisztikai eszköztár olyan kombináció, amelynek a gazdasági és társadalmi jelenségek tudományos vizsgálatában nehezen látom az alternatíváját. A verbális és történeti elemzések nagyon hasznos inputot jelentenek a közgazdaságtan számára, amelyek szerepe manapság kissé alul van értékelve. Ahhoz azonban, hogy a gazdaság működését szisztematikusan vizsgálni tudjuk, és ez alapján kvantitatív állításokat tudjunk megfogalmazni, elengedhetetlenek a matematikai/statisztikai modellek.

Csekély kivételtől eltekintve a lényegi kritikák nem is a matematika használatát, hanem annak módját érintik. Ráadásul a kritikákat nehéz akár a közgazdaságtan, akár a makroökonómia általános bírálataként értelmezni, hiszen ezek annyira tág, szerteágazó és befogadó területek, amelyekben szinte minden megközelítés meg tud jelenni. A megfogalmazott problémák jellemzően a makroökonómia egy szűk, de befolyásos ágát érintik, a tágan értelmezett DSGE modelleket, illetve ezen belül az új-keynes-i megközelítést. E konkrét kritikák nagy részét igyekeztem tárgyalni, és bemutatni, hogy milyen dilemmákkal küzdenek a makroökonómia területén kutatók, és miért olyan nehéz egyértelműen jobb, általános alternatív találni.

Egy szempontot érdemes még röviden érinteni, ez pedig a tudomány tehetetlensége, a bevett módszerek és dogmák inerciája. Kár lenne tagadni, hogy a makroökonómiában – mint bármilyen tudományban – a már bevett módszerek előnyt élveznek új, még nem kipróbált eszközökkel szemben. A szakma derekát alkotó, 40-50 év körüli kutatók (mint például e cikk szerzője) számára sokszor kényelmesebb az általuk ismert módszertant védeni, mint egy újat megtanulni vagy kitalálni. Nevezzük ezt a hatást a makroökonómia „konzervatív” oldalának.

A nagyközönség számára kevésbé láthatóan, de nagy erővel van jelen ugyanakkor egy „radikális” oldal is. Ennek fő hajtóereje a fiatal kutatók ambíciója. Ahhoz, hogy valaki fiatal kutatóként sikeresen előrelépjen, jelentős eredményeket kell elérni. Ennek a „biztonságos” módja lehet a meglévő eszközök marginális továbbfejlesztése, de igazán nagy sikert csak komoly újítással lehet elérni. A legjobb kezdő kutatók számára óriási az ösztönzés, hogy ők találják ki a következő uralkodó paradigmát. Ez az út vezet a vezető egyetemek véleményformáló pozícióiba, és végső soron a Nobel díjhoz. Jó példa erre a közelmúltban akár Daron Acemoglu makroökonómiai, Esther Duflo fejlődésgazdaságtani, vagy Marc Melitz nemzetközi kereskedelem terén befutott karrierje. A fiatalok részéről érkező verseny a garanciája annak, hogy az aktuális dogmák ereje korlátozott, ha jobb és életképesebb alternatívájuk érkezik. A verseny egyébként létezik a már befutott kutatók között is, ahol inkább a presztízs és kevésbé az egzisztenciális nyomás vezérli.

A közgazdaságtan, hasonlóan például az orvostudományhoz – amellyel sok párhuzamot lehet találni – köszöni szépen, jól van. Nincsen egyelőre általánosan érvényes modellünk a makrogazdaság működéséről, mint ahogy a rák univerzális gyógyszerét sem sikerült megtalálni. Részsikerek vannak, és számos irányban folyik útkeresés, amelyek várhatóan lényegesen módosítják, vagy akár teljesen ki is váltják a jelenlegi eszköztárat. A kritikák hasznosak, és az életképes alternatívák a múltban is mindig beépültek a közgazdaságtan főáramába. Ez néha gyors, néha lassabb, mint szeretnénk – de elkerülhetetlen.

Befejezésül egy kis összehasonlítás: a kövekező ábra az 1929-ben kitört nagy világválság utáni évek amerikai GDP alakulását veti össze a 2007-ben kezdődött pénzügyi válság utáni GDP alakulásával. Az előbbi esetben a kezdő év év 1929, az utóbbiban 2007. A pénzügyi válság kitörésekor az a Ben Bernanke ült a FED elnöki székében, akinek egyik legfontosabb tudományos eredménye a pénzügyi súrlódások bevezetése a DSGE modellkeretbe. A Nobel-díjas Robert Lucas 2003-ban jelentette ki, hogy a makroökonómia sikeresen megoldotta a mély gazdasági válságok („depressions”) elkerülését. Az ábrát látva ez a híres (hírhedt?) állítás egyelőre nem lett megcáfolva.


[1] Bár ez az elnevezés szinte minden modern makromodellre ráillik, közkeletűen a ragadós árakkal, illetve számos más piaci tökéletlenséggel kibővített neoklasszikus növekedési modellt értjük rajta („új-keynes-i modell”).


CÍMKÉK: makroökonómia
Kommentek száma: 0
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.
Intézményünk országos és
nemzetközi hálózati kapcsolatát
az NIIF program biztosítja
MTA - Magyar Tudományos Akadémia MTA
Magyar Tudományos Akadémia
 
Utolsó módosítás:
2018-03-14 11:16:49