KAPCSOLAT MTA KTI GYIK BELÉPÉS WEBMAIL NYELV VÁLTÓ
CÍMKÉK:

Cikk

Soós Károly Attila

Változott-e az államadósság?
2011. június 15.
Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy a nyugdíjvagyon állami kezelésbe vétele nyomán a bruttó hazai termék (GDP) 81 százalékáról 77-re, négy százalékponttal csökken az államadósság. Mondhatta volna úgy is, hogy csak ennyivel – jórészt azért, mert az elvett megtakarítások tekintélyes részét folyó költségvetési kiadások teljesítésére használják föl.
De egyáltalán igaz-e, hogy csökken az államadósság? Ha elfogadjuk kormányzati vezetők korábbi nyilatkozatait, amelyek szerint a kérdéses nyugdíjalapok eszközei korábban sem képeztek valódi magántulajdont, hanem lényegében állami tulajdont testesítettek meg, akkor most nem beszélhetünk az államadósság csökkenéséről, hanem csupán az eddigi hibás nyilvántartás korrekciójáról. Amelyet mellesleg végrehajthattak volna 1998-2002 között vagy a múlt évi kormányalakítás óta eltelt időben korábban is.
Azonban kétséges, hogy el kell fogadnunk azt, hogy a nyugdíjalapok eszközei mindig is állami tulajdont testesítettek meg, hiszen azok – több mint két évtizedig hatályos jogszabályok szerint – magánnyugdíjak forrását képezték (volna). Mostani államosításuk pedig így sem föltétlenül csökkenti az államadósságot, mert az állam egyúttal nyugdíjadósságot is átvállalt akkor, amikor saját kezelésébe vette őket. A nyugdíjadósságot nem mutatja a Pénzügyminisztérium adósságnyomás-mérője, sőt a maastrichti adósságplafon sem érvényes rá, de attól ez az adósság nagyon is valós. Valós mivoltát jól mutatja egyebek mellett az is, hogy a kormány megígérte, hogy a nyugdíjalapok egykori kedvezményezettjei egyéni nyugdíjszámlákat fognak kapni a társadalombiztosítási nyugdíj rendszerében is.
Ilyen számlák egyelőre nincsenek, és nehéz elképzelni, hogy ha lennének, miképpen lehetne őket beilleszteni a társadalombiztosítás felosztó-kirovó rendszerébe, amelyben a kifizethető nyugdíjak összegének, ugyancsak kormányzati vezetők nyilatkozatai szerint, szigorúan igazodnia kell a járulékbevételekhez. Ezért azok a nyugdíjak, amelyeket az egykori jogosultak az elrekvirált magánnyugdíjalapjuk pótlásaként majd kapnak, lehetnek kisebbek is meg nagyobbak is annál, amennyit ők egyébként (nyugdíjalapjuk további kamatoztatásával, tőzsdei forgatásával) kaptak volna. De senki sem tudja, sőt a jövőben sem fogja tudni, hogy milyenek lettek volna a hozamok, így azt sem, hogy mennyit kaptak volna. Azt is csak később fogják megtudni, hogy mennyi társadalombiztosítási nyugdíjat kapnak. Amivel a másik oldalon az is kiderül, hogy az állam mennyi nyugdíjadósságot vállalt át, és így már csak egy olyan diszkonttényezőre lesz szükség, amelyet legalább két szakértő elfogad; ezzel gyerekjáték lesz kiszámítani azt, hogy mai értékben hány forintot jelentenek az akkor nyugdíjak vagy akkori értékben hány eurót, jüant vagy egyebet jelentenek a most államosított nyugdíjalapok. Tehát akkor majd a kifizetett nyugdíjakból kiszámolható lesz az átvállalt nyugdíjadósság, és „közös nevezőre” lehet azt hozni az államosított nyugdíjalapok eszközeivel. És ha a két összeg nem lesz egyenlő, akkor meg lehet majd állapítani, hogy az államosítással csökkent vagy nőtt-e az államadósság.

CÍMKÉK: államadósság
Kommentek száma: 1
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Hozzászólások

Németh György

2011. június 20. 11:19
Attila! Amit írtál, több helyen módosításra, néhol pontosításra és konkretizálásra, meg kiegészítésre szorul. Először is 81%-ról 77%-ra – négy százalékkal – csökkenteni az államadósságot nem nagy dobás annak ismeretében, hogy azt akár tizenegy százalékkal, 70%-ra is csökkenthettük volna úgy, hogy nem csupán az állam, de polgára is jobban jár. Ehhez pusztán az kellett volna, hogy az állam vezesse tovább a magánnyugdíjpénztárak által vezetett egyéni számlákat, s azt az államkötvényekével azonosan kamatoztassa – ez amúgy is a második pillér ára, a második pillér GDP 11%-át kitevő összvagyonával pedig csökkenteni lehetett volna az államadósságot. Pontosabban az állam explicit – nyílt – adósságát, miközben ugyanannyival nő implicit (nyugdíj-)adóssága, így tehát a teljes államadósság nem változik, viszont szerkezete kedvezőbb – az állam inkább saját járulékfizető polgárainak, mintsem piaci hitelezőinek tartozzon – és az implicit (nyugdíj-)államadósság egy jelentős hányadának nagysága „forintra pontosan” tudható. De a kormány nem ezt a megoldást választotta, hanem mindenkit visszaterelt az első pillérbe, a szabad választás jogának pro forma és de jure tiszteletben tartásával, de óhajának azzal adva nyomatékot (kevésbé udvarias megfogalmazással: azzal szorítva kést a nyakhoz), hogy aki eddig az első pillérben nem szerzett nyugdíjjogosultságot (vagyis nincs húsz év szolgálati ideje), az a jövőben már nem is fogja megszerezni, ami miatt az első pillérből nem fog nyugdíjat kapni, miközben persze foglalkoztatója továbbra is fizeti bruttó bérének 24%-át kitevő – nyugdíj-hozzájárulást (leánykori nevén nyugdíjbiztosítási járulékot). Vagyis aki egy korrekt, járulékkal meghatározott, piaci kamatozású nyugdíjrendszerben kíván tag lenni, annak joga van tag lenni – feltéve persze, hogy munkajövedelmének 18,9%-át (24/(100+27)=18,9) a nyugdíjalapba (büntető)adóként befizeti. Attila a kormányt idézi, mely szerint a „nyugdíjalapok eszközei korábban sem képeztek valódi magántulajdont, hanem lényegében állami tulajdont testesítettek meg”, ami – szerintük – (jog)alapul szolgál(t) a konfiskáláshoz. Ez az érv komolytalan, de ne ennek bizonyítását tekintsük feladatunknak, hanem arra keressünk választ, hogy mi kavarog a kormányférfiak fejében, állításaikban mi az igazságmag és mi az, ami erre rárakodik, mint guanó keményen-vastagon. Az igazságmag a következő: a „nyugdíjalapok eszközei”-nek kreálása – ceteris paribus – növelték az explicit államadósságot, ami nem volt egy túl jó ötlet, mert az állam számára makrogazdasági szempontból összehasonlíthatatlanul kedvezőbb az implicit, mint az explicit adósság, legyen bár a kettő nagysága azonos, a minőségük nem az. (Minőség alatt az ország pénzügyi sebezhetőségére gyakorolt hatást értve.) Ebből – a közgazdasági tartalmat nem megértve, elértve, félreértve stb., plusz … – lett a már idézett kormányzati ultima ratio: „nyugdíjalapok eszközei korábban sem képeztek valódi magántulajdont, hanem lényegében állami tulajdont testesítettek meg”. Attilának természetesen igaza van abban, hogy a második pillér felszámolásával az állam implicit (nyugdíj-)adósságot vállal magára, de abban nincs, hogy nem tudható, miként alakul a teljes államadósság („lehetnek kisebbek is meg nagyobbak is”). Pro forma persze igaza van, hogy erről a végső szó teljes bizonyossággal csak akkor kimondható, amikor az első pillér teljes cash-flow-ja ismertté válik (szigorúan értelmezve: ha meghal adott generáció utolsó nyugdíjasa), de e nélkül is biztosra mondható, hogy a teljes államadósság csökkent a második pillér felszámolásával. Ennek megértéséhez az 1990-es évek első feléig kell visszamennünk. A Világbank nyugdíjreformot szorgalmazott (Averting the old age crisis, 1994), olyan nyugdíjrendszer létrehozását, melynek három pillére van: az első fix összegű alapnyugdíjat ad, s az állami költségvetésből finanszírozott, a második tőkefedezeti kötelező tagsággal, a harmadik a másodikhoz hasonlatos, de a tagság nem kötelező és a szabályozás sem oly rigorózus. A Világbank a második pillér – már a könyv címében („Policies to Protect the Old and Promote Growth”) – pozitív gazdasági hatásait hangsúlyozta (az and az eredetiben van aláhúzással kiemelve). Óriási tévedés volt. Az, amit a Világbank szorgalmazott, de maga sem értett: a nyugdíjrendszer alakuljon járulékkal meghatározottá (Defined Contribution, DC), vagyis a kifizetendő nyugdíjakat elszakíthatatlanul kössük a befizetett nyugdíjjárulékokhoz. Mert – mondja a Világbank – a nyugdíjrendszerek fő baja az, hogy ez az elszakíthatatlan kapcsolat nem létezik, a jelen nyugdíjrendszerei járadékkal meghatározottak (Defined Contribution, DC), s járadékot ígérni könnyű, s a politikusok ígérnek is. Hogy ez abbafejeződjék – a gondolat végül is roppant logikus – a nyugdíjakat a nyugdíjjárulékokhoz kell kötni. Ígérni persze akkor is lehet, de legalább nyilvánvaló lesz, hogy hol végződik a járulék ellenértéke és hol kezdődik az ajándék. A tőkésítés kétségtelenül megvalósítja a DB-rendszer DC-vé alakítását, sőt ennél többet is: a nyugdíjjárulék kamatozását piaci alapra helyezi. Most másként mondom el ugyanazt: a DB-rendszer „belső” kamatozása – a befizetett nyugdíjjárulék és a cserébe kifizetett nyugdíj jelenértékét biztosító kamat – nem csupán a rendszeralakító-politikus akaratától, hanem a halandóság alakulásától függően is eléggé szóródhat. A Világbank aggodalmát nyilvánvalóan nem az váltotta ki, hogy ez a „belső” kamat -15 reálszázalék, hanem az, hogy +15 (20, 25, 30 stb.) reálszázalék. Ha kimondom azt, hogy a nyugdíjrendszer legyen tőkefedezeti, ami egyrészt a nyugdíjjárulék és a nyugdíj között teremt elszakíthatatlan kapcsolatot, másrészt a kapcsolatot körülbelül +3 százalékos piaci reálhozam valósítja meg, akkor két legyet ütök egycsapással. Politikailag pedig támadhatatlan az az elv, hogy mindenkinek önmagának, aktív kori megtakarításával kell megteremtenie majdani nyugdíja fedezetét. Vagyis úgy lehet visszavenni az ígéreteket, hogy ellene gyakorlatilag lehetetlen a politikai tiltakozás. A mellett érvelek, hogy a második pillér létrehozása nyugdíjszakmai szempontból helyes, makrogazdasági szempontból azonban helytelen volt. Azért volt helytelen, mert az állam implicit (nyugdíj-)adósságát explicit adósságává alakította, növelve ezzel az ország pénzügyi sebezhetőségét. Ez túl nagy ár azért, hogy a nyugdíjrendszerünknek piaci „belső” kamata legyen. Kérdés, hogy miként tudnánk úgy szert tenni a nyugdíjszakmai előnyökre, hogy ne fizessük meg a makrogazdasági hátrányainak árát? Egyszerűen: az állam a járulékfizetőknek vezessen egyéni számlát s azt az államkötvényekkel azonosan kamatoztassa. Az államkötvény-kamat a járulékátcsoportosításon alapuló második pillér benchmark hozama, ezt az állam így is, úgy is kifizeti. Ez az a diszkonttényező, amit nem csupán két, hanem az összes szakértőnek el kell fogadnia. Eddig még akár az is igaz lehet, hogy az állam a második pillér felszámolásával és az első pillér magára vállalt nagyobb majdani nyugdíjkifizetéseivel növeli a teljes államadósságot. De két dolog miatt nem ez történik. Az egyik, hogy a magyar társadalom öregedő, a másik – amit Attila is hangsúlyoz –, hogy a kormány kimondta, miszerint csak a nyugdíjjárulék (illetve nyugdíj-hozzájárulás) címén beérkező pénzeket lehet nyugdíjként kifizetni. Vagyis a nyugdíjakat akár minden hónapban indexálni kell, attól függően, hogy mint alakulnak a bevételek. A kormánynak még nem esett le a tantusz, de hamarosan le fog esni, hogy nem lehet egyszerre értékőrző nyugdíjat ígérni és rigorózusan felosztó-kirovó nyugdíjrendszert létrehozni. Viszont fájdalomdíjként fog szolgálni az összes hazai és külföldi makrogazdász vastapsa, mely a fenntarthatóság problémáját egyszer s mindenkorra, az örökkévalóság igényével megoldó magyar kormánynak szól. Mert az állami nyugdíjrendszer továbbra is leírható ugyan az állam implicit (nyugdíj-)adósságaként – de minek, ha az örökkévalóságig tartó minden hónap kifizetendő nyugdíjának fedezete „forintra pontosan” rendelkezésre fog állni. Egyszerűen azért, mert a beérkező nyugdíjjárulékot osztják ki nyugdíjként. Ha a fenntarthatóság problémája egyszerűségében zseniális módon megoldható, akkor vajon miért nem egy nemzetközi (pénzügyi) szervezet (IMF, Világbank, OECD, EU stb.) vagy egy celeb-közgazdász állt vele elő? Miért egy közgazdasági kérdésekben nem különösebben járatos kormányfő fejéből pattant ki ez az oly kézenfekvő megoldás? Az ok az indexálásról való „előítéletes” gondolkodásunk. Azt hisszük, hogy az indexálásnak a jelen jövedelemalakulásához kell kapcsolnia a nyugdíj mértékének változását, vagy legalábbis őrizni kell a reálértéket. De hogy az indexálásnak a népességfejlődéshez, pontosabban az öregedéshez kell igazítani a nyugdíjszintet – nos, erre lelkileg rá kell készülni. Térjünk vissza ahhoz, hogy miképp alakul az államadósság a második pillér felszámolása és az első pillér megnőtt majdani nyugdíjkifizetései eredőjeként öregedő társadalmunkban? Nos, erőteljesen csökkent. A második pillér felszámolásának van az állam számára makrogazdasági haszna. Az állam polgára számára akkor lehetett volna, ha a polgár állama tovább vezeti az egyéni számlákat és azokon az államkötvények kamatát írja jóvá, de az állam nem ezt a megoldást választotta. Azért nem, mert piaci kamatoknál kisebbet óhajt adni, vagyis a nyugdíjrendszer „belső” kamatát az államkötvényekénél jóval alacsonyabb szintre kívánja csökkenteni. Persze ezt nem az állam közvetlenül teszi, hanem a közvetve a „dolgok logikája”, mely szerint ha nyugdíjrendszerünk felosztó-kirovó, s az, akkor csak és kizárólag annyit lehet nyugdíjként kifizetni, ami nyugdíjjárulékként előzőleg befolyik, s ha társadalmunk öregedő, akkor ezt azt jelenti, hogy az emberek (egy generáció) által fizetett nyugdíjjárulékok és az általuk kapott nyugdíjak jelenértéke között negatív reálkamat teremt azonosságot. Másképp is fogalmazhatunk: a kormány azért tüntette el, egyebek okok mellett a második pillért, hogy a nyugdíjrendszerbe rejtsen egy új adót – ez az öregedési adó – mely a kollektív bűnösség elve alapján azért sújtja az adott generációhoz tartozókat, mert nem neveltek fel elegendő számú és járulékfizető-képességű új adózót. Kollektív bűnösség elve alapján ezt az adót azok a nyugdíjasok is fizetni tartoznak, akinek gyermekei számban és járulékfizető-képességben újratermelték, sőt bővítetten termelték újra önmagukat. Németh György
Amennyiben hozzá szeretne szólni, kérjük regisztráljon és jelentkezzen be.

Intézményünk országos és
nemzetközi hálózati kapcsolatát
az NIIF program biztosítja
MTA - Magyar Tudományos Akadémia MTA
Magyar Tudományos Akadémia
 
Utolsó módosítás:
2018-03-14 11:16:49